Különleges történelmi időpontban indult útjára az első magyar nyelvű horror tematikájú képregénymagazin, a Vampi. 1989-ben már jóval könnyebb volt lapot alapítani, ugyanakkor az újonnan létrejött kiadók még feltétlenül érezték szükségét, hogy tisztázzák az átvett képregények szerzői jogi helyzetét. Legalábbis így sejtem, mert bár a Vampiban közölt képregények túlnyomó többsége az amerikai Creepy, Eerie, Vampirella és The Rook magazinból származott, ennek semmi nyomát nem lehetett találni az impresszumban, sőt, az első három számban még az alkotók személye sem derült ki. Kemény kutatómunkába került feltérképezni, hogy melyik sztori pontosan honnan van, ki írta, ki rajzolta, és bár még mindig nem teljes a lista, nagyjából összeállt a kép, megtekinthető a wikin.

Gyaníthatóan a munkatársak találtak néhány példányt fent nevezett magazinokból (a gyanút alátámasztja, hogy csak néhány számból válogattak, pedig több a források jóval meghaladták a százas számot), és fotózás, fénymásolás útján alakították többé-kevésbé elfogadható nyomdai minőségűvé. Sajnos, a folyamatnak áldozatául estek a szürkeárnyalatok. Az alábbi történetben ez viszonylag kevésbé zavaró, ugyanis szinte teljesen "igazi" fekete-fehérben készítette rajzolója, a híres spanyol fantasy rajzoló, Jaime Brocal Remohí (1936-2002), aki mellesleg azzal a ritka megtiszteltetéssel is büszkélhedhet, hogy az egyik neves japán kiadó, a Kódansa felkérte egy manga készítésére (Kami no ude, 1996). Ez a 6 oldalas sztori a Vampi 2. számában jelent meg, illetve eredetileg a Creepy120. számában, még 1980-ban, az írója Alabaster Redzone (aki valódi nevén Jim Stentsrumként főként Scooby Doo történeteket jegyez).

Az összehasonlítás kedvéért az első két oldalnak az eredetijét is megmutatjuk a magyarok után.

"Korabeli Liszt-karikatúrák" címen jelent meg az alábbi képsor a Füles 1961/6-os számában. Abból, a Borsszem Jankó 1873-ben megjelent 275. számából válogatták ki, amelyet részletesen is bemutattunk már a Képregénymúzeumban.

A Füles akkori gyakorlatát ismerve már meg sem lepődünk rajta, hogy a rajzoló, Jankó János nevét nem tüntették fel, és már láthattuk, hogy az összetartozó képek szelektív közlésétől sem idegenkedtek különösebben. De még ehhez képest is van "érdekesség" ebben a változatban. Csupán az összehasonlíthatóság kedvéért rekonstruáltuk, hogy nézett volna ki ez a három kép, ha meghagyják az eredeti szövegét (a harmadikét teljesen megváltoztatták a szerkesztők), és nem "egyenesítik ki" az elsőt.

Amikor gyűjtöttem az anyagokat a Fekete-Fehér Képregényantológiához, igyekeztem olyan képregényeket bemutatni, amelyeket még nem, vagy csak alig ismerhetett a magyar olvasó. Szentül meg voltam győződve, hogy Reg Smythe (1917-1998) 1957 óta munkanélküli kocsmatölteléke, Andy Capp az előbbiek közé tartozik. Teljesen véletlenül derült ki nemrég, hogy nem így van, egyszer már találkozhattunk vele, csak nem tudtuk, hogy ő az.

A Füles rejtvénymagazin 1969/40-es számában jelent meg ez a "képrejtvény":

Gugi Sándor (1917-1998) a magyar képregény kiemelkedő alakja volt, tőle származik az úgynevezett adaptációs stílus ötlete, amelyet Cs. Horváth Tiborral kezdett megvalósítani az 1950-es évek közepe táján. Bár a későbbiekben munkássága némileg háttérbe szorult a Zórád-Korcsmáros-Sebők hármas által gyártott mennyiséghez képest, szinte mindegyik képregénye különlegesség, ugyanis nagyon széles volt a palettája, rajzstílusát mindig a témához igazította. Talán az egyetlen hazai rajzoló, aki emlékezeteset alkotott mind a realista, mind a humuros képregények terén.

Alábbi munkája Vlagyimir Szavcsenko nevű szovjet tudós és alkalmi író science fiction novellája alapján készült, szokás szerint Cs. Horváth forgatókönyvével. Megjelent az 1963-as Füles évkönyvében. Az itt bemutatott verzió a Fekete-Fehér Képregénymúzeum (Gugi Sándor: Válogatott munkák) második kötetéhez készült. A 300 példányban kiadott kötetből még kapható néhány példány.

1966-ban a Pajtás szerkesztősége a bő tucatnyi epizódot megért Rázós kalandok után ismét kereshetett újabb, saját sorozatot. Ezúttal Lengyel Gyula (1943-1990) kapott megbízást humoros képsorok elkészítésére. Az új figura egy Kokó nevű papagáj volt, akinek a pályája azonban Kareszékénél is rövidebbnek bizonyult, hiszen az alábbi két stripen kívül csak két egyoldalasnak találtuk nyomát. A főként karikaturistaként ismert Lengyel később még rajzolt pár képregényt a Pajtásban, illetve egyet a Népszabadságban és a Népsport 1975-es évkönyvében is. Ez a két képsor a Pajtás 1966/13. és 16. számában jelent meg.

Az ismert francia grafikus, Caran d'Ache (1858-1909, valódi nevén Emmanuel Poiré) katonákról készült karikatúrákkal tette le a névjegyét az 1880-as években. Ezek közé tartozik a képregényszerű Miracle (Csoda) című, amely a La Vie Militaire 1884. márciusi számában jelent meg.

Bár az Alfát elsősorban Asterix és Lucky Luke (ott: Willám Will) miatt kedvelték meg a képregénybarátok, néhány más francia sorozatot is bemutattak a magazinban. Az 1987/5. számban például Sarok Akhillészt, eredeti nevén Achille Talont (a közelmúltban készült rajzfilmekben Walter Melont). A képregény írója és rajzolója Greg (1931-1999) volt, a korszak legtermékenyebb forgatókökönyvírója, akinek néha egyszerre 4-5 kalandsorozata is futott a Journal de Tintinben (pl. Bernard Prince, Bruno Brazil, Comanche, Luc Orient), miközben több más lapnak is dolgozott . Rajzolóként humoros sorozatokat készített. Ezek közül nálunk is sokan ismerték Quentin Gentilt és az 5 Ászt (Vaillant), de minden bizonnyal a tipikus nagyravágyó kispolgár Akhillész állt a legközelebb a szívéhez, hiszen 45, egyenként 44 oldalas albumot készített a történeteiből. Achille Talon eredetileg 1-2 oldalas poénokban szerepelt, ám később hosszabb kalandokat is átélt apjával, anyjával és ősellenségével, egyben szomszédjával, Hilarion Lefuneste-tel. Az Alfában megjelent három kétoldalas közül az elsőben is Lefuneste a társa (aki magyar nevet, ha jól látom, nem kapott), és mint nem egyszer, Akhillész orrának a mérete körül forog a sztori. A fordítás Tímár György munkája. Az eredeti pontos forrását még nem sikerült kinyomozni, de az biztos, hogy a Pilote-ban jelent meg, és a 282-es sorszámból következtetve valamikor 1969-ben.

Biai Föglein István festő (1905-1974) nem sok képregényt készített. 1956-ban részt vett a 16 oldalas, képaláírásos történeteket megjelentető Szivárvány Kiskönyvtár sorozatban, Kuczka Péternek A Tollas Kígyó unokája című munkáját illusztrálta. Ezen kívül pedig két rövid képregényét ismerjük, mindkettő a Füles évkönyvében jelent meg. Az első 1965-ben, John Erskine A boldogtalan Villon boldog napjai című (magyarul először 1940-ben megjelent) 360 oldalas regényének egy epizódja alapján, amelynek a Veszélyes találka címet adta a forgatóköny írója, Cs. Horváth Tibor. Sajnos, a kiadvány papírja nem valami jól viselte az idő múlását, így a neten fellelhető szkent kissé élesebbé kellett tenni.

Nem lehet sokat tudni Henry Syverson amerikai karikaturistáról, aki számos pár képből álló szöveg nélküli képsort is készített az 1950-es és 1960-as években. Annyi biztos, hogy az említett időszakban a Saturday Evening Post munkatársa volt, de humoros képsorai eljutottak számos európai országba is. Sajátos módon a legszélesebb körben elterjedt rajzáról kevesen tudják, hogy az ő műve. Úgyszólván minden olyan helyre kiteszik, ahol a megrendelő lehetetlenül szűk határidőre szeretne megkapni valamit.

Minket persze inkább a képregényei érdekelnek, ezekből mutatok be párat. Az elsőt a belga Journal de Tintin egy 1950-es számában találtam ("Szertefoszlott remény").

Kiss Ferenc képregénygyűjtő felhívta a figyelmemet arra, hogy már jóval a Pajtásbeli közlések előtt megjelentek Pif-képregények a Tábortűz című lapban. Kaptam is tőle mintát, illetve a múlt héten én magam is beszereztem egy példányt az 1965/11-es számból, ennek a szkenjét közlöm most. A magyar verzió alá ezúttal is beillesztettem az eredetit, amely 1963-ból, a Vaillant 952. számából származik. A képregényt a megalkotójától, Cabrero Arnaltól átvevő Roger Mas írta és rajzolta. Kommentárok legalul.