Mielét a fiatalabb magyar olvasók is ismerhetik Mézike néven, a Sombrero által pár éve kiadott Karamell című erősen erotikus képregényből. Milo Manara egyik kedvenc karaktere azonban már korábban is bemutatkozott nálunk egy 6 oldalas, kevésbe +18-as történetben, amely eredetileg a L'Epresso Piuban, vagyis a legismertebb olasz hetilap, a L'Espresso mellékletében jelent meg 1988-ban, magyarul pedig a Krampusz 2. számában, 1990-ben.

Az Origone testvérek, Agostino és Franco 1976-ban kezdték ezt a comic stripet, és a honlapjuk szerint nem kevesebb, mint 5500 csíkot készítettek belőle a mai napig. A strip számos olasz napilapban futott.

Magyarul a Krampusz közölte ezeket az 1987-es képsorokat, a magazin 2., 1990-ben megjelent számában.

Tudomásunk szerint magyarországi kiadású lapban nem jelentek meg az egyik legismertebb olasz képregényfigurának, Alan Fordnak a kalandjai, de egy vajdasági gyűjtőnek köszönhetően hozzájutottunk a Képes Ifjúság című hetilapban, 1992-ben közölt oldalak közül néhányhoz. Érdekesség, hogy a képregény eredetileg zsebkönyv formátumban jelent meg, 1969-ben, a magyar nyelvű kiadáshoz alaposan áttördelték, négy oldalból csináltak egyet. A történet írója Max Bunker (valódi nevén Luciano Secchi, sz. 1939-ben), a rajzolója Magnus (Roberto Raviola, 1939-1996) volt.

Mivel gyűjtő barátunknak bekötve van meg a teljes évfolyam, kicsit nehéz volt beszkennelni, de azért olvasható - ez a hat oldal tehát 24-nek felel meg az eredetiből. Mellékeltük az eredeti olasz zsebkönyv borítóját is.

Az 1946-ban született Vittorio Giardino az olasz képregény egyik legnagyobb alakja, Sam Pezzo, Max Fridman, Little Ego, Jonas Fink és Eva Miranda figurájának a megteremtője. Munkásságának magyar vonatkozása is van, hiszen Max Fridman első kalandjának a fő helyszíne a második világháború előtti Budapest, címe Magyar rapszódia. Sajnos, ez a remek kötet a mai napig nem jelent meg nálunk, mindössze egyetlen, háromoldalas epizódot fordítottak le magyarra a Végzetes vakáció sorozatból. A címe Az a finom borzongás, eredetileg a Comic Art 48-as számában jelent meg 1988-ban, magyarul a Menő Manó II/7-ben, 1990-ben. Az utolsó oldal enyhén 18+-as.

Menő Manó (illetve eredeti címén La Linea) egyszer már szerepelt a blogon, most a hazánkban megjelent olasz képregények felsorolásának az okán idézzük fel ismét. A szerző Osvaldo Cavandoli (1920-2007), a képsorok eredetileg 1974-ben, nagy valószínűséggel az Il Giornalino című heti képregényújságban jelentek meg, itthon pedig a Menő Manó 1990/7. számában.

Az 1944-ben született Paolo Eleuteri Serpierit sokan inkább az erősen erotikus Druuna-sorozatáról ismerik (ebből is megjelent egy magyarul, Morbus gravis címen), dpályája elején főleg vadnyugati történeteket készített. A sorozat címe I grandi miti del West volt. Az Il bisonte (A bölény) című 13 oldalas epizód eredetileg a Skorpio című magazinban jelent meg 1978-ban, magyarul pedig 1990-ben a Menő Manó 8. (II/6.) számában, illetve még azt megelőzően a Vonal című próbaszámban.

A tegnap közzétett Sztrippi-képregény folytatása és vége, újabb 10 oldallal.

1974-ben folytatásokban közölt a Füles egy viszonylag kevéssé ismert olasz képregényt, amely önállóan, valószínűleg az amerikai comic bookhoz hasonló formátumban jelent meg, és mindössze két számot ért meg. A sorozat címe Strippy, la ragazza detective, és ez az első, eredetileg 1968-ból származó epizód a L'uomo che visse 3 volte (A férfi, aki háromszor élt) címet viselte. Sejthetően sosem fogjuk megtudni, hogy jutott hozzá a rejtvénylap ehhez a képregényhez, mindenesetre az elég sokat mond, hogy szerzőként csak annyi volt feltüntetve a fejlécben, hogy "Olasz eredeti nyomán Cs. Horváth Tibor-D. Németh Jenő". Hasonló átszabdalást végezhettek, mint a Vadnyugati történetekkel.

Lássuk a valódi szerzőket. A történet írója az osztrák származású Renata Pfeiffer (született 1930-ben), a két rajzoló egyike a férje, Enrico Bagnoli (1925-2012) volt, a társa pedig Antonio Toldo (sz. 1923-ban). Mindhárman ismert nevek a fumetti világában, dolgoztak a Sztrippit kiadó Mondadori más kiadványaiba, valamint a Bonellinek is.

Mivel a történet 20 oldal, kivételesen két részletben adjuk közre. A magyar változat a Füles 1974/28-37-es számaiban jelent meg.

Következő olasz képregényünk a legnevesebb fumettik közé tartozik. Tex Willer figuráját 1948-ban teremtette meg Giovanni Luigi Bonelli (1908-2001) író és Aurelio Galleppini (1917-1994) rajzoló, először folytatásos képsorokban, a Tex majd rövidesen elnyerte végleges formátumát, és A5-ös méretű zsebkönyvként jelenik meg a mai napig, a Bonelli kiadó zászlóshajójaként. Eddig 630 kötet jelent meg, az elkészült oldalak száma meghaladja a 80 ezret.

Magyarul egyetlen megjelenésről tudunk, a Menő Manó 7. (II. évfolyam 5.) számából, ami viszont egy különlegesség, hiszen a magazin terjedelmének megfelelő hosszúságú történetet kellett keresni. Ez lett a Támadás a vonat ellen (L'assalto al treno) amely az Il Messaggero című napilap mellékleteként jelent meg, 1986-ban. A források azt is kiemelik, hogy 8 oldalas történetnek a panelelrendezése szokatlan, mivel 4 sorba rendezte a rajzoló a zsebkönyvre jellemző 3 helyett. A főszereplő Tex mellett ezúttal is megjelenik szinte állandó kísérője, Kit Carson, akit egy valódi vadnyugati legendáról mintázott Bonelli.

A szken minősége nem elsőrangú ugyan, ám a Menő Manó 1990-ben megjelent példányai még viszonylag könnyen beszerezhetők.

Következő olasz képregényünk szintén francia közvetítéssel, a Pifből átvéve jutott el a magyar olvasókhoz. Szerzője Massimo Mattioli (sz. 1943), aki 1968 és 1973 között Párizsban élt, és ott készítette az M. le magicien című képsorokat. Ezután hazatelepült Olaszországba, és egy új karakterrel kapott megjelenési lehetőséget az Il Giornalinoban, ez volt Pinky. Feltételezem, hogy a régi jó kapcsolatok megtartásának köszönhetően vette át Pinky kalandjait azonnal a Pif is, ahol 1989-ig futott a sorozat - a Giornalinónak viszont a mai napig készít új egy-két oldalasokat Mattioli.

Ha stimmelnek a források, Magyarországon először a Hahota 4. számában mutatkozott be "Pinky, a fotós nyúl", és összesen hét alkalommal találkozhattunk vele ezekben a zsebkönyvekben. Mivel ezek fekete-fehérek voltak, mi inkább a három hazai színes megjelenése közül az elsőt választottuk, a Kockás 13., 1983-ban megjelent számából. Az eredeti olasz megjelenés dátumát nem sikerült beazonosítani, franciául a Pif 747. számában jelent meg, szintén 1983-ban.