A comic strip és a burleszk rövidfilm közötti rokonságot nem nehéz kimutatni, legfőbb bizonyítéka pedig Charlie Chaplin alakjának a gyakori képregényes alkalmazása, már híressé válásától kezdve.

Bár a britek váltig állítják, hogy elsőként Bertie Brown rajzolta meg Chaplin alakját a Funny Wonder című lapban, úgy tűnik, ez a dicsőség valójában a konkurens amerikai verziót illeti meg – bár csak pár hónapon múlt a dolog, és el lehet hinni, hogy a két változat alkotói eleinte nem is tudtak egymásról.

A karrierjét színházakban és kabarékban megalapozó Chaplin 1913-ban települt át Amerikába, ekkor készültek az első filmjei is. 1915 elején debütált a színész leghíresebb karaktere, a Csavargó. És már itt is van képregényes kötődés: Chaplin bevallotta egy későbbi interjúban, hogy a figura megalkotásához az ihletet részben a gyerekkorában megismert angol képsorokból, főleg a Weary Willie & Tired Timből vette (ez a sorozat magyarul is futott az Áller Képes Családi Lapjában az 1920-as években, cím nélkül).

Stuart Hample (1926-2010) illusztrátor még az 1960-as évek elején látta fellépni az akkor még kezdő és lámpalázas stand-upos Woody Allent. 1975-ben, amikor Allen már befutott színész-rendező volt, Hample-nek eszébe jutott, hogy milyen remek képregényfigura lehetne a komikus fiatalabb énjéből. Megkereste az ötlettel Allent, aki meglepetésére azonnal beleegyezett, sőt átadott neki egy sor jegyzetet, poént és javaslatot. Az egyik képregényügynökség (syndicate) is ráharapott, feltételként szabva, hogy el kell készülnie hat heti anyaggal, és miután azt jóváhagyták, szabad utat engedtek a comic stripnek.

A készülő képregénynek hamar híre ment, már indulás előtt 465 újság rendelte meg, ami azóta is rekordnak számít. A kezdeti siker dacára azonban idővel egyre több újság mondta le, mert túlságosan eltért a megszokott sablonoktól, az olvasók túl filozofikusnak találták.

Valójában az ügynökség tartalmi előírásainak a betartása kezdettől fogva problémát jelentett, ők egy minél szélesebb közönségnek szóló poénparádét szerettek volna, Allen pedig mindig arra biztatta Hample-t, hogy ne hagyja populáris irányba eltéríteni magát, ne térjen el a színész közismert imázsától.

A képregényben Woody Allen a klasszikus filmjeiből is ismert neurotikus, önbizalom-hiányos, pesszimista, a nők társaságában félszegen viselkedő figuraként jelenik meg, csak fiatalabb kiadásban.

A sorozat végül nyolc éven át, 1984-ig jelent meg, és kiadták Franciaországban is (a L’Echo des Savanes közölte, jómagam is onnan ismerem), ahol Allen különösen népszerű volt.

Bár sokan azt hitték, hogy a stripet maga Woody Allen írta, Hample csak egy ötlethalmazt kapott tőle, és persze mindvégig bírta a jóváhagyását. Hample több társszerző segítségét is igénybe vette, a legtöbb stripet az a David Weinberger (sz. 1950) írta, aki később internet-guruként lett ismert.

Érdekesség, hogy a korai képsorokat Hample Joe Marthenként szignálta, mivel akkoriban futott egy másik stripje is, egy másik ügynökségnél.

Az Annie Hall című film animációs betétjében szintén Hample rajzolta Allen figuráját.

Újabb képsorok Pusztai Páltól, ezúttal a Ludas Matyi 1960-as évfolyamából.

A magyar adaptációs képregény egyik legegyértelműbb sikertörténete Rejtő Jenő műveinek a feldolgozása. Amikor az író halála után bő tíz évvel a Magvető kiadó megtörte a (talán csak „félhivatalos”) szilenciumot, és a kultúrpolitikában bekövetkezett fordulat jeleként 1957-ben újra megjelentette A láthatatlan légiót, igen hamar kiderült, hogy a főleg P. Howardként ismert szerző népszerűsége semmit sem kopott. Érthető tehát, hogy Cs. Horváth Tibor elég hamar becsempészte Rejtő műveit a Fülesbe, ahol a légiós történetek Korcsmáros Pál személyében ideális illusztrátorra találtak. De azért jutott Rejtőből a Magyar Ifjúságnak is, márpedig az Zórád Ernő felségterületének számított a Cs. Horváth által kialakított munkamegosztás szerint.

Rejtő képregényes feldolgozása innentől fogva nagyüzemi méreteket öltött, de még hátravolt jó pár cím, amikor 1969-ben elkezdődött a kéziratban fennmaradt művek megjelentetése. Noha ezek valódiságát illetően már akkor fel is merültek kétségek, az „új” Rejtő-regényekre vevők voltak az olvasók, nem csoda hát, hogy Cs. Horváth is beiktatta némelyiket az ütemtervbe.

Szűr-Szabó Józseftől (1902-1993) nem sok képsort ismerünk, és ha nagyon szigorúak vagyunk, ez is inkább "több képből álló karikatúra", mint valódi képregény. De azért belefér. A Ludas Matyi 1958/7-es számában jelent meg.

Folytatjuk a Zórád-sorozathoz készült utószavak közreadását.

Utólag már legfeljebb közvetve lehetne kideríteni, milyen képregényeket nem rajzolt meg Zórád Ernő, miután szakított Cs. Horváth Tiborral. Arra viszont óvatosan fogadni mernék, hogy ha ez nem történik meg, a Harc a szalamandrákkal aligha készül el. Megítélésem szerint ugyanis Karel Čapek világhírű regénye nem igazán illett bele a korszak fő forgatókönyvírójának a repertoárjába, amelyet leginkább 19. századi és kora 20. századi klasszikusok, szovjet partizán- és kémelhárító-történetek, majd Rejtő Jenő munkái fémjeleztek. Noha az 1950-es évek második felében a szépirodalom reklámjaként pozicionálva sikerült visszahozni a képregényt a magyar sajtóba, a bibliográfiákat böngészve az adaptált művek között feltűnően kevés volt az igazán fajsúlyos, aktuális társadalmi, morális és politikai kérdéseket is feszegető regény vagy elbeszélés.

Čapek amúgy sem volt könnyű eset. Csehszlovákia német megszállása idején Masaryk elnökhöz fűződő barátsága és harcos antifasiszta írásai miatt a harmadik helyen szerepelt a nácik által letartóztatandók listáján, de tüdőgyulladásban elhunyt, mielőtt elhurcolhatták volna (ellentétben bátyjával és alkalmi szerzőtársával, Josef Čapekkel, aki a bergen-belseni koncentrációs táborban vesztette életét). De nem szívlelték a kommunisták sem, mivel minden diktatúrát ugyanolyan harcosan ítélt el, amiből következően Čapek művei a második világháború után hazájában indexre kerültek, és bár az eredetileg 1936-ban megjelent Válka s mloky-nak 1948-ban még elkészült a magyar fordítása, a teljes kommunista hatalomátvételt követően egy ideig Magyarországon sem volt olvasható a Harc a szalamandrákkal.

A Čapek munkásságát felületesen ismerők elsősorban tudományos-fantasztikus íróként, a „robot” szó megalkotójaként tartják számon, ám helyesebb a spekulatív fikció egyik korai képviselőjeként beszélni róla, hiszen – noha többnyire a szatíra eszközét alkalmazta – mind korai színdarabjai, mind későbbi regényei határozott állásfoglalásokat tartalmaznak.

A 2013 végén megkezdett Zórád Ernő-sorozatban megjelent történeteknek mind megvan a maga története, ezeket röviden foglaltam össze, szerkesztői utószó formájában. Íme az első.

A történelem ismétli önmagát. Nyolc évvel ezelőtt a Fekete-Fehér Képregénymúzeum első, Sebők Imre munkáit bemutató kötetének a Jack London nyomán címet adtuk, és most, a Zórád Ernő-sorozat első részének a címlapján is ugyanez olvasható.

A magyar képregény adaptációs korszakában Jack London (1876-1916) biztos és biztonságos pontnak látszott. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtti évben, alig negyvenévesen életének önkezével véget vető amerikai írót haladónak és így elfogadhatónak minősítette a kommunista kultúrpolitika. Tény, hogy London is szocialistának vallotta magát – azt már nem tudhatjuk, hogy kitartott-e volna a nézetei mellett, ha megéri, hogy mit műveltek ennek az ideológiának a nevében a huszadik században.

London regényeit és elbeszéléseit sokan és szívesen olvasták, hiszen a társadalmi mondanivaló könnyen megfért munkáiban az izgalmas kalandokkal. Az első magyar fordítások pár évvel a halála után láttak napvilágot, az 1920-as években Bartos Zoltán, majd Tersánszky Józsi Jenő jegyezte a legtöbbet. 1948-tól kezdve még sűrűbben jelentek meg magyarul London művei, és a kiadók előszeretettel adtak az eredetivel nehezen azonosítható címet munkáinak. Különösen a novelláskötetek, illetve az azokból kiemelt elbeszélések egyeztetése nehéz feladat, és mivel nem London-monográfia írása a célunk, nem is állt módunkban teljes felderítést végezni.

Toncz Tibor képsora a Ludas Matyi 1958/26-os számában jelent meg.

Ezt most főleg azért mutatom meg, mert jó régi. A Massachusetts Ploughmanben jelent meg, 1899. júliusában, ismeretlen alkotótól.

Újabb gyöngyszemet kaptam, ezúttal Aleksandar Zograftól. Ez a Tito-ellenes képsor egy keresztény-demokrata választási röplapon jelent meg, 1948-ban. Alkotója Benito Jacovitti (1923-1997), akit a magyar olvasók a (jóval később) a Hahotában megjelent Dilibill (Cocco Bill) képregények szerzőjeként ismerhetnek - egy részletet már mi is bemutattunk belőle. A stripnek a kommunista-ellenességen túl Jugoszlávia Triesztre bejelentett igénye adta az aktualitását.