A Fülesben több francia képregény is jelent meg "francia eredeti nyomán Cs. Horváth Tibor és Németh Jenő" fejléc alatt. Az egyiket, a lap 1971/8. és 9. számában A rémület kastélya címen közült történetet viszonylag könnyen sikerült beazonosítani, ugyanis nem sokkal ezelőtt olvastam a Vaillant-ban. Mivel pedig a főszereplők neve bennemaradt a sztoriban, egy gyors keresés alapján kiderült, hogy eredetileg 1958-ban jelent meg, a Vaillant 706. számában. A rajzolója az alig egy évvel korábban Franciaországban áttelepedett Jordom (Jorge Domenech, sz. 1931), az írója pedig nincs ugyan feltüntetve, de több forrás is egybehangzóan állítja, hogy René Goscinny, vagyis az Asterix, Lucky Luke és Kis Nicolas történetek szerzője.

A teljes képregény bemutatása előtt egy érdekes kitérő: Jordom 1952 és 1957 között több spanyol lapnak dolgozott, majd öt Boniface et Anatole történetet szállított a Vaillant-nak és néhány más címet az egyik konkurens képregényújságnak, a Record-nak. Ezt követően átnyergelt a sajtóképregényre, Winkler Pál Opera Mundi ügynökségének dolgozott hosszú éveken át (realista stílusban), később pedig - feltehetően tudtán kívül - tevékeny részt vállalt a terep előkészítésében a manga számára. 1978-ban kezdték ugyanis vetíteni az egyik francia tévécsatornán Goldorak (eredeti "japán" nevén UFO Robo Grendizer) kalandjait, amely sorozat óriási hatást gyakorolt a francia gyerekekre. A sikerre való tekintettel a Télé-Poche című tévéműsor-magazin, amely amúgy is rendszeresen közölt képregényeket, Jordomtól rendelt meg a rajzfilm stílusában készült pár oldalas képregényeket (sajátos ötlet, hiszen az anime eredetije Go Nagai mangája volt, de valamiért inkább új, színes sztorikat rajzoltattak Jordommal, illetve Domenech-kel, mert azt a valódi nevén szignálta).

A másik, amiről érdemes szót ejteni, az Cs. Horváthék szerepe. Többen is megkérdezték már, hogy mit értettek a "nyomán" kifejezéssel, hiszen a rajzokon egyértelműen látszik, hogy azok eredetiek. Nos, azt már láthattuk, hogy Cs. Horváth elég szabadon átszabdalta(tta) a történeteket, amire mentséget adott neki a lapok eltérő formátuma és a rendelkezésére álló oldalszám. Ezúttal azonban a szokásos vagdaláson és ide-oda tologatáson túl Némethnek pár helyen bele is kellett nyúlnia a rajzba. Hogy miért? Mert Cs. Horváth áthelyezte a helyszínt Londonból Lyonba...

Nem igazán értem, hogy miért volt erre szükség. Talán a magyar olvasót akarta megkímélni attól a döbbenettől, hogy Franciaországból az átlagpolgár csak úgy hipp-hopp, átugorhat Angilába, nem kell engedélyeket intéznie, és hónapokat várnia az útlevélre és a vízumra? Akárhogy is, a változtatással létrehozott egy kisebb furcsaságot, hiszen Párizsból Lyonba elég kevesen utaznak még ma is repülőgéppel, ráadásul bár létezett akkor Lyonban nemzetközi repülőtér, onnan csak Észak-Afrikába indultak menetrendszerű járatok.

És mivel London helyett Lyon lett a helyszín, a történet végén felbukkanó angol rendőrök sapkáját is módosítani kellett. Az is látszik az alábbi képeken, hogy bizony nem csak oldalon belül, hanem képen belül is használták az ollót és a ragasztót.

Most pedig lássuk a teljes képregényt, a végén pedig egy teljes eredeti oldalt, összehasonlításképpen.

Roy Ullyett (1914-2001) angol karikaturista 1934 és 1953 között (kivéve a háború alatt, amikor pilótaként szolgált) a London Evening Star, 1953-tól 1988-ig a Daily Express sportrovatát illusztrálta, túlnyomó részben egyetlen képből álló karikatúrákkal, nagy ritkán többképes strip-féleségekkel. Az egyik ilyet a Füles is közölte 1961/46-os számában. (A "tea-időnak" a britek számára mindent felülíró fontosságára épülő poénokat persze sok helyen láttunk, például az Asterix Britanniában szerint azért tudta meghódítani Julius Caesar az országot, mert sportszerűtlen módon mindig pont akkor indított támadást.)

Még egy amerikai horror a Vampiból, pontosabban a 6. számból. Eredetileg a Creepy magazin 126. számában jelent meg, 1981-ben, A magyar verzió 1989-ben készült, és ekkor már a lapban feltüntették a szerzőket (ha a forrást nem is). Sajnos, a szürkéket ezúttal sem sikerült jól visszaadni a magyar kiadónak, ahogy az az első oldal eredetijén látszik is. A rajzoló Bill Draut (1921-1993) volt, aki számos kiadónak dolgozott az évek során, többek között a Joe Simon-Jack Kirby páros egyik kisegítője volt az 1950-es években. Specialitásának volt tekinthető a horror, a Creepy-n kívül olyan címekben találni a munkáit, mint a Ghosts, a House of Secrets, a Witching Hour vagy a Weird Mystery Tales. A történetet Steven Grant írta, ő amúgy leginkább a Marvelnek dolgozott.

Ezek a képsorok 1945-től jelentek meg a Ludas Matyiban. Sajnos, csak ezt a kettőt sikerült találni ebből a sorozatból, és nem tudom, összesen hány rész volt (1947-ben már "simán" Kuksi címen folytatódott). A kis értetlen csacsit kőkemény propagandacélokra használták, ahogy az kiderül Heltai Gyöngyi írásából (innen letölthető PDF-ben), amely a Fedák Sári elleni lejárató kampányról szól. Kuksi felkeresi Fedák Sárit "a Markóban", később kifogásolja, hogy amnesztiában részesült, és még egyszer visszatérve a témára "interjút" készít az ellehetlenült színésznővel. (Ha valakinek megvannak ezek a stripek, köszönettel veszem és kiteszem egy újabb bejegyzésbe.)

A képsorok rajzolója Vasi, azaz Kálmán Viktor karikaturista volt, de nem tűnik valószínűnek, hogy a szövegeket is ő követte volna el, inkább az egyre egyértelműbben a kommunista párthoz húzó Ludas Matyi valamelyik szerkesztője lehetett. Kálmán ugyanis 1948-ban (más forrás szerint már 1946 decemberében) kiszökött Ausztriába, majd egy idő után eljutott az USA-ba, ahol Victor Vashi néven folytatta karikaturistai pályafutását. 1967-ben a NOSZF ötvenedik évfordulója alkalmából illusztrált könyvet készített Red Primer for Children and Diplomats, amelyben képekben magyarázta el a kevéssé tájékozottaknak a szovjet rendszer működését.

Egy másik, valamivel korábbi képregényes feldolgozása a sakkautomatás történetnek a Journal de Tintin 1951/29-30-as számaiban jelent meg, egy Suzanne André nevű belga rajzoló készítette. André 1949 eleje óta dolgozott a Tintinnél, 1-2 oldalas, képaláírásos életrajzokat állított össze híres emberekről. Ezek sokkal inkább hasonlítottak a 19. századi épinali képekre (íme egy példa erre is), mint a lap többi képregényére, és a szerkesztőség csak tölteléknek használta őket, amikor valamelyik heti sorozat késett.

A teljes szöveget nem fordítjuk le, csak az érdekességét emeljük ki: noha az első képeken a Török és Napóleon valóban megtörtént partijáról esik szó, az ezt követő visszatekintésben az áll, hogy az automatát 1776-ban építette Kempelen "báró" Oroszorszában, ahol II. Katalin cárnővel mérte össze az erejét, és az uralkodó meg akarta vásárolni a gépet Kempelentől - vagyis a tegnap bemutatott sztorit dolgozták át, Frigyes királyt behelyettesítve Katalinnal. A második oldalon pedig az is "kiderül", hogy a sakkozó valójában egy Woronsky nevű lengyel katonatiszt volt, aki a rigai lázadásban vesztette el mindkét lábát. Kempelen báró jó barátja volt a Woronskyt ápoló orvosnak, és mivel a tiszt jól sakkozott, az az ötlete támadt, hogy rejtőzzön el a Török testében.

Csodálkozva olvastam ezt a verziót, és nem értettem, honnan jön ez az egész, hiszen az igazság már 1854 után kiderült, amikor az automata egy tűzvészben elpusztult, és utolsó tulajdonosa úgy érezte, most már felesleges titkolózni, megírta tehát egy sakklap számára a teljes trükköt. És honnan vette André a lengyel szálat? Az még csak hagyján, hogy nem tesz említést Kempelen magyar származásáról, de miért lépteti elő a lovagot báróvá, és telepíti át a Habsburg birodalomból Oroszországba? De előbb lássuk az oldalakat.

Kempelen Farkas sakkautomatájának a története számos írót megihletett, és nem egy kitalált sztorihoz is alapul szolgált. Minden bizonnyal ezek közé tartozik találkozása Nagy Frigyes porosz királlyal. Igaz, más uralkodóval viszont dokumentálhatóan megmérkőzött, és a szabálytalan lépést a valóságban I. Napóleon császár engedte meg magának az "automatával" szemben - ő azonban jót nevetett a reakcióján.

A Tanácsok Lapja 1957/2. számában jelent meg ez a rövid képregény, amelyet Veress Pál írt és Gugi Sándor rajzolt. A képregény szerepel a Fekete-Fehér Képregénymúzeum Guginak szentelt számában is.

1980-ban indult a Pajtás zsebkönyvsorozata, a Hahota, jelentős képregényes tartalommal, amit nagyrészt a Pifből átvett francia humoros történetek és egyoldalasok tettek ki. De már az első számban bemutatott két új figurát Dargay Attila, akik később a Borzas és Csacsóka nevet kapták. Állanó szereplői lettek a zsebkönyveknek, de a hatodik szám után ritkulni kezdett a jelenlétük, kilenc történetük közül az utolsó a 14.-ben jelent meg. Ez az utolsóelőtti, a 12. számból, a címe Uff!, 1983-ból datálódik.

A Herluf Bidstrup dán karikaturistáról szóló korábbi bejegyzés idején még csak arról volt tudomásom, hogy megjelentek egy kötetben Magyarországon szöveg nélküli egyoldalasai, de lám, ő sem úszta meg, hogy bekerüljön a Fülesbe. Az alábbi története az 1966-os évkönyvből származik. Valószínűleg eredetileg nem volt címe, és a forrás ismeretlen. A szken nem tökéletes, nem volt szívem jobban kihajtogatni a kötetet.

Mikszáth Kálmán Csász. kir. bor című elbeszélése alapján készült az alábbi négyoldalas, amely a Füles 1964-es évkönyvében jelent meg, rajzolta Zórád Ernő.

A Képregénymúzeumban bemutatottak közül a legnépszerűbbnek eddig Endrődi István Románc című munkája bizonyult. Íme egy másik képregénye, ugyanebből az időszakból, a Ludas Magazin 1980/9. számából.