Az angol képregénypiacot a XX. század első felében szinte egyeduralkodóként határozta meg az Amalgamated Press, amely számos, nagyrészt fekete-fehér hetilapot jelentetett meg különböző korosztályok számára. Ezek szinte kizárólag humoros történeteket tartalmaztak. (Néhány eljutott Magyarországra is az Áller Képes Családi Lapjába és a Tündérvásárba, amelyekből a Szürkezóna 3. számához készítettem egy válogatást.)

Az 1930-as évek végén azonban színre lépett egy erős rivális, a skóciai Dundee-ban székelő DC Thomson. A már közel ötven éve létező kiadócsoport ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy a napilapok mellett képregénymagazinokkal szélesítse a kínálatát. Az 1937-ben alapított Dandy és a rá egy évre indított Beano szinte azonnal hatalmas sikert arattak, méghozzá az egész Egyesült Királyságban – némi túlzással innentől kezdve érdemes „angol” helyett „brit” képregényről beszélni.

Az ötvenes évekre a két magazin már milliós példányszámot ért el, amivel az Amalgamated hasonló lapjai (mint például az akkor már 50-60 éve futó Comic Cuts, Illustrated Chips és Funny Wonder) nem voltak képesek lépést tartani. Feltehetően ez is szerepet játszott abban, hogy 1946-tól kezdve a kiadónál egyre inkább a kalandképregényeket állították fókuszba: a kizárólag humoros sorozatokat közlő magazinokat összevonták, és csak néhányat tartottak életben, a korábban vegyes profillal rendelkező Knockoutban pedig túlsúlyba kerültek a kalandtörténetek. Mi több, 1949-ben az Amalgamated felvásárolta a Comet és Sun című, kiemelten kalandképregényeket közlő magazinokat is. Az így létrejött új részleg vezetésével Leonard Matthewst bízták meg, aki szerkesztőként és gyakran íróként is meghatározó szerepet játszott a következő évtizedekben.

Matthews nevéhez fűződik a zsebformátum bevezetése is, de ennek kacifántos története van – ugyanis először az ausztráliai kiadásnál történt meg.

A szovjet típusú kultúrpolitika miatt a magyar olvasók számára gyakorlatilag teljesen kimaradtak a második világháború után évtizedekben keletkezett amerikai és nyugat-európai képregények, és csak közvetlenül a rendszerváltás előtti években kezdhettük megismerni mindazt, amit annak idején elmulasztottunk. Hatalmas mennyiségről van szó, reménytelen, hogy valaha is bepótoljunk mindent. A megismerést az is nehezíti, hogy a nagy képregénypiacok azóta is folyamatosan termelnek. Rengeteg korábbi érdekességet nem adnak ki újra, ezért legfeljebb antikváriumokban vagy online archívumokban lehet rájuk találni.

Szerencsére az 1945 és 1990 közötti időszak legfontosabb nyugati képregényei mostanra már megjelentek magyar kiadásban, de még mindig vannak fehér foltok – ezek egyikének a bemutatására vállalkozom ebben a cikksorozatban.

A mindig hat képből álló verses képregény Az Én Újságom című lapban jelent meg 1941 és 1944 között. A verseket a Vajda Marietta (1902-1972) írta. Az első részekből még nem derült ki a rajzoló kiléte, de idővel feltűntették a KZ szignót, majd néha a teljes nevét is. Kapuvári Zelma később az Operaház díszlettervezőjeként vált ismertté, Vajda a háború után nagyon nehezen talált publikációs lehetőségeket, és édesanyjának 1951-ben bekövetkezett halálát követően többször szorult idegorvosi kezelésre.

A mintegy húsz rész közül az elsőket és a legutolsót mutatjuk be.

 André Franquin híres figurája magyarul először a vajdasági 7 Napban jelent meg 1978 nyarától, közel egy éven át. Íme az első és az utolsó oldal a sorozatból. Sorszámuk alapján ezek a gegek eredetileg 1971-ben és 1972-ben jelentek meg franciául a Journal de Spirou-ban.

Tavaly engedélyt kaptam Sajdik Ferenctől korábbi képsorainak a megjelentetésére. Elsőként a Nagy emberek kis történeteit adtam ki - nagy örömünkre ebből a kötetből már csak néhány példány van, valószínűleg újra fogjuk nyomni. Beszélgettünk további kiadványokról is, hisz jó soik stripet készített az évek során. Az egyik, ami felmerült a Gombóc Artúrra kísértetiesen emlékeztető Gogó, akinek a kalandjaiból 40 rész jelent meg a Ludas Matyiban 1983-ban.

Sajnos ennek a sorozatnak az eredeti rajzaii sincsenek már meg, és mivel abban az időben különösen gyenge minőségű papírra nyomták a heti vicclapot, reménytelen feladatnak tűnik a nyomatok feljavítása a kívánt szintre. Ezért inkább csak online adjuk közre azokat, amelyek viszonylag jobb minőségben maradtak fent.

Ha ugyanazt a figurát kétszer látom, elfog a gyanú, hogy sorozatról lehet szó. Ez a karakter kétszer is megjelent (a kor gyakorlatának megfelelően név és szerző megjelölése nélkül) a Pesti Hírlap képes mellékletében, de akkor még nem igazán tűnt fel, hogy ugyanaz a figura. A forrás azonban oda volt írva, és amikor megtaláltam a neten az Il Travaso delle Idee című olasz szatirikus lap részleges archívumát, összevetettem az összes olyan kis képregénnyel, amelyet magyar lapokban találtam. Ekkor derült ki, hogy ez a kisember elég sokszor szerepelt az 1935-ös és 1936-os számokban.

A hős neve Sua Grazia il Marchese Gontrano, egy dúsgazdag, gőgös, buta és ügyetlen olasz arisztokrata. A képregények szerzője Cam, teljes nevén Augusto Camerini, akiről annyit sikerült kideríteni, hogy nem csak karikatúrákat készített, hanem filmeket is rendezett a harmincas években.

Mindkét magyar megjelenést erősen megcsonkították, ezért bemutatom az eredetiket is.

A Füles rejtvényújság évtizedeken keresztül közölt különböző külföldi lapokból forrásmegjelölés nélkül átvett stripeket. Mivel a címüket és szerzőiket sem tüntették fel, ezek beazonosítása eléggé nehézkesen halad. Nemrég sikerült megint egyre rátalálni, ebből mutatok néhány képsort.

A Turisták Lapjában találtam ezt az egyoldalas képregényt. Alkotója Iser József (1907-1953), orvos, festőművész, illusztrátor, a magyar turistamozgalom kiemelkedő alakja. Rajzolóként legnépszerűbb munkája az "Ali basa és a kacsa" című sorozat volt, amelyet Majthényi György íróval együtt készített. Ebből néhány oldalnyi képregény is készült, amit az Én Újságom adott közre 1934-ben. Más képregényéről (eddig) nem tudunk.

Iser a második világháború után komoly bajba került, önéletrajzának ez a része szívszorító. Hogy sikerült-e egyáltalán ezek után munkát találnia, és mi vezetett korai halálához, még nem tudtam kideríteni.

Lucky Luke magyarul először valószínűleg a Vajdaságban jelent meg, Talpraesett Tom néven. Sokan ismerik az Asterixszel váltásban kiadott füzetsorozatot, amelynek egyes részei igen magas áron cserélnek gazdát napjainkban. Azt kevesebben tudják, hogy némelyik epizódot újságokban is publikálták fekete-fehérben, a Magyar Szó például 1978-ban és 1979-ben négyet is közölt folytatásokban. Ez a rövid történet pedig a Képes Ifjúságban jelent meg, öt évvel eredeti francia nyelvű kiadása után (Lucky Luke magazin 3. szám, 1974). Szerzői a klasszikus páros: Morris (rajzoló) és René Goscinny (író).

A Borsszem Jankóban jelent meg ez az egyoldalas, amelynek szerzője a kor egyik legismertebb karikaturistája, Zórád Géza (1890-1969) volt - egyben Zórád Ernő, a híres képregényrajzoló nagybátyja.

Az aláírásban említett esemény Vérvörös csütörtök néven vonult be a történelembe, százezres tömeg követelte Budapesten az általános választójog bevezetését és Tisza István miniszterelnök távozását. A tüntetést brutálisan szétverte a rendőrség, hatan meghaltak, több százan megsebesültek. A kis történet főszereplője pedig a virág miatt járt pórul - a vörös szegfű a tüntetést szervező Magyaroszági Szociáldemokrata Párt jelképe volt.