A már a két háború között is komoly képregénykultúrával rendelkező Jugoszláviában egészen másképp viszonyultak a képregényhez, mint azokban a kelet-európai országokban, ahol erőteljesen érvényesült a sztálinista kultúrpolitika. Míg Magyarországon az irodalmi adaptáció ürügyén lehetett csak visszacsempészni a sajtóba, Romániában, Csehszlovákiában és az NDK-ban pedig kizárólag gyerekújságokban jelenhettek meg, Tito Jugoszláviájában virágzott a képregény, ellentétben a többi országgal, ott bőségesen engedték importképregények behozatalát. Ennek az egyik fő színtere az 1957 végén indított Kekec című képregénymagazin volt, amely cirill és latin betűs szerb-horvát nyelvű kiadás mellett - Buksi néven - magyarul is megjelent. A kultúrpolitika azonban Jugoszláviában sem volt mentes a hullámzástól, a szerkesztőség többször is változtatásra kényszerült, majd 1961-ben előbb a magyar Buksit kellett leállítani, pár évvel később pedig maga a Kekec is megszűnt.

Az átvételek többnyire a francia Vaillant és a belga Tintin magazinokból, valamint amerikai forrásokból származtak, utóbbiak főként a Walt Disney stúdióból. Ám már az első számtól kezdve helyet kaptak helyi alkotók is, 2-4 oldalas történelmi témájú képregényekkel. Sajnos, az alkotók nevét nem tüntették fel, csak néhány képregénytörténeti műből tudjuk, hogy kik lehettek ők.

Az alábbi kétoldalas különlegessége a magyar témája: Magyar László Afrika-kutató élettörténetét mutatja be, meglehetősen elfogultan. Igaz, a magyar Wikipédia sem titkolja, hogy Magyar valószínűleg nem csak tétlen szemlélője volt a rabszolga-kereskedelemnek, és egy nemrég megjelent életrajz is árnyalja a hazai ifjúsági irodalomban a legendás kutatóról kialakult képet, ám a képregény némelyik állítását nem támasztják alá, így azt sem, hogy Magyar valóban király lett volna. De azt sem, hogy akár csak egy percig is megfordult volna Magyar fejében, hogy felszámolja a rabszolgaságot, ahogy azt egy magyar diafilm sugallta.

Az 1961-ben a Kekecben/Buksiban megjelent képregényt ezúttal is zentai gyűjtő barátunktól kaptam. Rajzolója nagy valószínűséggel Zdravko Sulić (1925-1989) volt.

A Képregénymúzeum olvasói tudják, hogy nem a Yellow Kid volt az első képregény - legfeljebb az első amerikai, és az első, amelyik rendszeresen kezdte alkalmazni a szóbuborékokat. Azt is tudják, hogy az első képregények készítőjének a büszke címére a blogot illusztráló genfi Rodolphe Toepffer a legesélyesebb, akinek a munkái kalózfordításokban eljutottak Amerikába. De jutott bőven ihlet az USA-ba Angliából is, hiszen ott alkották meg az első "képregényhőst" (Toepffer figurái csak egy-egy történetben szerepeltek, így ő valójában a "graphic novel" elődjének is tekinthető).

Az első figura, aki rendszeresen szerepelt képaláírásos történetekben, az angol Ally Sloper volt. Kalandjai 1867-ben kezdődtek a Punch című szatirikus lappal rivalizálni próbáló Judy magazinban. Megalkotója Charles H. Ross ponyvaíró volt, aki eleinte maga is rajzolta az egyoldalasokat, ám hamar átengedte ezt a szerepet feleségének, (jav:: élettársának, újabb kutatások szerint nem voltak házasok), a francia születésű Emilie de Tessier-nek, aki a Marie Duval művésznevet használta. Ross ugyanis sajnálatos módon nem tudott rajzolni... Duval az első pillanattól segített neki tuskihúzóként, ám úgy tűnik, a házaspár hamar belátta, hogy egyszerűbb, ha az asszony teljesen átveszi a rajzolói feladatot.

Ally Sloper történetéről röviden a Toonopedián lehet olvasni, itt pedig a kiváló képregénykutató, Roger Sabin tanulmánya található (angolul, persze). A sorozat - rajzoló- és helyváltással - 1916-ig bírta szusszal. Az alábbi három egyoldalas mint 1874-ből származik.

Ritkaságnak minősítettem a francia nyelvű Ludas Matyi-adaptációt, és ezen mit sem változtat, hogy szinte azonnal jelentkezett az a vajdasági gyűjtő, akitől több magyar nyelvű olasz képregényt is kaptam, mégpedig egy még korábbi különlegességgel:

"1936–1937. környékén jelent meg a Mika Miš című képregénylapban Junaci Pavlove ulice (a regény a délszláv államokban is igen népszerű a mai napig) címen. Alkotója Žika Mitrović (1921–2005), aki elsősorban mint termékeny és híres filmrendezőként volt ismert a háború után." (Mika Miš = Mickey Mouse.)

Ez tehát minden valószínűség szerint Molnár Ferenc regényének az első képregényes adaptációja - szépséghibája, hogy úgy tűnik, a 12. oldal után megszakadt.

Kivételesen egy francia nyelvű képregényt mutatunk be, ami a Vaillant 329. számában, 1951-ben jelent meg, a rajzolója Pierre Dupuis (1929-2004). Különlegessége, hogy magyar irodalmi művet dolgoz fel - valószínűleg nem sok ilyen létezik a világban.

Az olasz napokat a leghíresebb, és nálunk is valószínűleg legismertebb olasz képregényalkotó, Hugo Pratt egyik munkájával zárjuk. Pratt világhírű Corto Maltese-sorozatából sajnos, egyetlen rész jelent meg magyarul, a Velencei mese, 1995-ben, azt megelőzően pedig a Wheeling egy része folytatásokban, a Krampuszban. De most nem ezeket idézzük fel, hanem megint egy Magyarországon csak kevesek által ismert megjelenést, amelyet megint a már Alan Fordnál említett zentai gyűjtőnek köszönhetünk. A Magyar Szó 1986. május és július között 58 csíkra bontva közölte az Ann y Dan, ismertebb nevén Anna a dzsungelben című képregényt.

Az Ann y Dan eredetileg spanyolul jelent meg, abban az időszakban, amikor Pratt néhány más olasz alkotó társaságában Argentínában dolgozott. Az első megjelenés a Supertotem című lapból származik, 1959-ből. Amikor aztán Pratt 13 év után visszaköltözött Olaszországba, és részt vett több újonnan induló, modern képregénymagazin megalapításában, elkészült az olasz verzió, majd a francia, és így tovább - köztük a szerb is, amely 1973-ból datálódik.

Ez a szerb változat szolgált a magyar fordítás alapjául, aminek ékes bizonyítéka, hogy az eredetileg Luca Zane nevű velencei hajóskapitány magyarul Luka Zein lett - ami arról árulkodik, hogy a fonetikus átírást alkalmazó szerb fordító valamiért angolnak hitte a "Zane" nevet, és úgy vélte, "zéin" a helyes ejtése...

Az első tíz folytatást mutatjuk be, valamint egy csíkot a Stripotekából is, ahol "lelepleződik" Luka Zejn. Amúgy a képregény áttördelése is megérne egy bejegyzést, igaz, ezt nem a magyar vagy a szerb verzióban, hanem még a fordításhoz felhasznál olaszban követték el.

Az alábbi képregényt Ferenczi Sándor ajánlotta Siegmund Freud figyelmébe. Egy 1911 májusi levelében mellékelt néhány rajzot, amelyet egy páciense gyűjtött ki a Fidibusz című élclapból. A folyóiratot Gábor Andor és Heltai Jenő szerkesztette, és arról is nevezetes, hogy itt jelentek meg eredetileg Karinthy Frigyesnek a később Így irtok ti címen összegyűjtött paródiái.

A művét Bit-ként szignáló alkotóról Ferenczi és Freud nemrég kiadott levelezéséből kiderül, hogy Honti Nándor festőművészről (1878-1961) van szó. Honti először 1901-től élt hosszabb ideig külföldön - előbb Párizsban, majd 1903-tól 1906-ig Amerikában. Megalapozott a feltételezés, hogy itt megismerte Winsor McCay képregényeit, az 1904-ben indult Dream of the Rarebit Fiend-et és az 1905-től futó Little Nemo in Slumberland-et, amelyek szerkezete ehhez hasonlóan az álom világából való hirtelen ébredésre épül.

1916-ben Honti fel is kereste Ferenczit, és átadta neki ennek és néhány további képregényének az eredetiét azzal, hogy juttassa el Freudhoz. Hogy ez megtörtént-e, nem tudjuk, de azt igen, hogy az 1918 augusztusában Budapesten tartott Nemzetközi Pszichoanalitikus Kongresszuson vendégként Honti is részt vett, és itt minden bizonnyal volt alkalma személyesen találkozni Freuddal.

A "hírhedt" Fidibuszban inkognitóban maradó Honti saját nevén elsősorban az Újságnak dolgozott, ahol számos karikatúrája jelent meg, és ő illusztrálta a gyermekrovatot, néha kisebb képregényekkel is. 1908-ban az ő illusztrációival jelent meg a Holnap irodalmi antológia is. 1920-ban Honti ismét és véglegesen elhagyta Magyarországot, és New Yorkba költözött, ahol húsz éven keresztül elsősorban a Hearst-féle sajtóbirodalom lapjainak dolgozott.

Freud betette a képregényt az Álomfejtés negyedik, 1914-ben megjelent kiadásába. A képregény ugyancsak szerepel Otto Rank egyik tanulmánykötetében.

A Kretén 6. számától csatlakozott a csapathoz Garisa H. Zsolt. Első képregényét a szerkesztő besorolta a "Népmesécske rovatocskába". Érdekessége a képsornak, hogy eredetileg szöveges (és függőleges) lett volna. Fent a szkennelt verzió a Kreténből, alatta az alkotótól kapott eredeti.

Lássunk akkor most egy Pifou-t. A Pajtás kissé tekergős utat járt be, mire sikerült megkülönböztetnie ezt a figurát Piftől. Egy idő után aztán már végre Pif Pif lett, Pifou pedig Pifou (vagy Pifu), és nagyjából rendben is mentek a dolgok.

A Pajtás 1967/10-es száma közölte ezt a rövid Pifou-képregényt, írta és rajzolta Roger Mas. Elolvassa az ember, és azon gondolkodik, hogy micsoda egy kis dög is valójában ez a Pifou, hogy ilyen csúnya csapdát állít a nagyobbik kutyának. Biztos kompenzál, vagy valami. Jó, persze, aki olvasott már pár Pifou-t, tudja, hogy valójában a magyarul Herkulesnek keresztelt (eredetileg Brutos) nevű másik az, aki folyton szemétkedik a kisebbel, de azért mégis. Nem valami jó példát mutat az ifjú olvasóknak, ugye.

Szóval valami nem stimmel. Gyanúnkat növeli, hogy mintha rövidebb lenne ez a képregény a szokásos teljes egy oldalnál. Ott az alján az eredeti Vaillant sorszáma, 1137-es, nosza, keressük meg, hogy is volt abban.

És hát tényleg...

Ha egész képregényalbumot nem is szenteltek még Liszt Ferencnek, azon hírességeink közé tartozik, aki időről időre megihlette a hazai rajzolókat, Jankó Jánostól Koska Zoltánig.

1982-ben a Magyar Televízió sorozatot készített Liszt életéről, Szinetár Miklós rendezésében. A világhírű zeneszerzőt ifjú korában Hegedűs D. Géza, idősen Darvas Iván alakította, erre reflektál a Ludas Matyi 1981/51-es számában megjelent "A sajtókonferencia" című egyoldalasa, amelyet Endrődi István készített. Az utókor számára külön szerencse, hogy a karikaturista odaírta a korabali neves újságírók nevét - gondolom, ifjabb olvasóink különben nem feltétlenül ismernék fel őket.

Valamikor régen képregényekkel népszerűsítették a filmeket, erre mutattunk is nemrég példát a Fülesből. A következő pedig az akkori egyetlen, állami filmforgalmazónak, a MOKÉP-nak a saját kiadványából van. 1980 elején mutatták be Szász Péter utolsó, Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét? című filmjét, a főbb szerepekben Pécsi Ildikóval, Avar Istvánnal, Bodrogi Gyulával és Hegedűs D. Gézával, ehhez kapcsolódóan készíttették el Zórád Ernővel képregényes formában a film elejét, valamint néhány különálló kockát, kiragadott jelenetet. És még pályázatot is hirdettek, két főre szóló 5 napos pihenés volt a főnyeremény, Visegrádon.

A szkennelt képek Szakács György digitális képregényarchívumából, a bibliográfiai adatok Kiss Ferenc készülő képregénybibliográfiájából származnak.