Ezt a részt egy személyes visszaemlékezéssel kezdem. Fiatalkoromban abban a szerencsében volt részem, hogy apám külföldi kiküldetése miatt több éven át francia nyelvterületen éltünk, közvetlen közelről ismerhettem meg az akkoriban megjelenő képregényeket. Ekkor alapoztam meg a gyűjteményemet is, amelyben kiemelten szerepelnek a Journal de Tintinben, a Journal de Spirou-ban és a Pilote-ban előközölt sorozatok. Kétségtelen, hogy ezek voltak akkoriban a legnépszerűbbek, természetes is, hogy ezekből vásároltam be leginkább. Láttam persze az újságárusoknál ezeket a kisebb méretű, havi megjelenésű füzeteket is, amelyek színes borítója fekete-fehér tartalmat fedett, de csak ritkán futotta ilyenekre is a zsebpénzemből. Ennek az élménynek a felidézése csak azért érdekes, mert – ellentétben a brit zsebképregényekkel – ez nem volt egy teljesen ismeretlen terület a számomra, rendelkeztem néhány kapaszkodóval, amikor belevágtam a kutatásba. De arra abszolút nem számítottam, hogy milyen gazdag területet fogok felfedezni…
Sok hosszabb-rövidebb életű francia kiadó foglalkozott kisméretű képregényekkel. Azért emelem ki az Impériát, mert története szorosan kötődik az előző részekben bemutatott brit sorozatokhoz.
1946-ban Lyonban egy Robert Bagage nevű képregényalkotó Les Éditions du Siècle néven alapított kiadót. Három év alatt hat saját készítésű sorozatot indított, jó nagy magazinméretben, majd 1948-ban egy hetediket, amelyet az akkor még csak 18 éves, de kiemelkedően tehetséges Félix Molinarira bízott. Ennek Garry volt a címe, és második világháborús, főleg a Csendes-óceán térségében játszódó képregényeket tartalmazott. A Garry jóval sikeresebb lett, mint az addigi címek, megalapozva a kiadó hírnevét.
Rá egy évre pedig Bagage megjelentette egy zsebméretű füzet első számát: ez volt a Super-Boy, szakértők szerint a Vaillant 34 című sorozata után a második francia „petit format”. Antológia jellegű kiadvány volt, és a címe dacára nem volt semmi köze az amerikai Supermanhez és Superboyhoz. Sőt, ekkor még nem is létezett Super-Boy nevű karakter a lapban.
A füzet sikeres volt, de nem hozott nagyobb változást a kiadónál. Ez 1951-ben következett be a második zsebméretű kiadvány, a Hopalong Cassidy megjelentetésével, amivel párhuzamosan a Garry kivételével a nagyobb magazinok megszűntek, a kiadó pedig felvette az Impéria nevet.
A Hopalong Cassidy volt az első olyan kiadványa az Impériának, amely külföldi átvételekre épített, ebben az esetben a filmekből, tévé- és rádiósorozatokból jól ismert cowboyt szerepeltető amerikai képregényekre. A legnagyobb húzás azonban még ezután következett: az Impéria szerződést kötött a brit Amalgamated Press-szel előbb a Cowboy Comicsból, majd más picture library típusú kiadványaikból átvett képregények közlésére. 1953-ban elindult a Buck John (eredeti nevén Buck Jones), 1956-ban a Kit Carson, 1957-ben a Tex Tone (eredeti nevén Kansas Kid), 1958-ban a Battler Britton, a Jim Canada (eredeti nevén Dick Daring), az Oliver (eredeti nevén Robin Hood).
1960-ben folytatódtak az átvételek. Davy Crockett Caribou néven jelent meg az Impériánál, míg Spy 13 (és néha John Steel is, ahogy majd később látni fogjuk) X-13 néven futott. A háborús történeteket több címben is közölték (pl. Rapaces, Panache, Navy).
Időközben (még 1958-ban) végre színre lépett a Félix Molinari által megalkotott Super-Boy figura is, akit aztán további saját készítésű sorozatok követtek (Kalar, Ögan, Marouf, stb.)
A következő években az Impéria sorozatai igen szép példányszámban jelentek meg, és a kiadó a hirtelen növekedő „petit format” piac meghatározó szereplőjévé vált. Ebben a szegmensben az Impéria fő konkurensei az Artima (későbbi nevén Arédit), az Aventures et Voyages (eredeti nevén Mon Journal), az Éditions des Remparts és a jóval később a Semic által felvásárolt Lug voltak – mindannyian többnyire import képregényeket közöltek, elsősorban olasz, angol és spanyol címeket. Pontos példányszámokat nemigen tudni, főleg nem éves bontásban, de abban nagyjából egyetértés van a kor kutatói között, hogy a sikeres címekből 30-100 ezer példányt adtak el havonta, némelyikből többet is.
A zsebfüzetek piaca teljesen függetlenül alakult a hetilapokétól, és valószínűleg az olvasótáboruk is nagyon különbözött. Bár a zsebfüzetek kiadói is alávetették magukat az ifjúság védelméről szóló törvénynek (ellenkező esetben nem tudtak volna eljutni az újságosokhoz), valamivel idősebbek lehettek a vásárlóik. A szabályozás kötelezte ugyan őket arra, hogy a képregényeken kívül más, ismeretterjesztő jellegű tartalmakat is közöljenek, de ezeknek a színvonala messze elmaradt a Tintin, a Spirou vagy a Vaillant hasonló rovataiétól. Az a tény, hogy szinte kizárólag teljes történeteket közöltek, előnyökkel és hátrányokkal is járt. A türelmetlenebb olvasók egyben megkapták az egész sztorit, és nem kellett attól tartaniuk, hogy ha kihagynak egy számot, lemaradnak a történetben. Ugyanakkor ezek a lapok nemigen újultak meg, a karakterek nem fejlődtek, és a kisebb méret miatt nem sok lehetőség volt a rajzi innovációra.
Ahogy azt az Amalgamated Press sorozatainak a bemutatásánál említettem, 1963-ra mindhárom alapcím (Cowboy, Thriller, Super Detective) megszűnt, így kezdtek elfogyni az Impéria által átvehető történetek. Mivel azonban a sorozatok jól futottak, Bagage-ék úgy döntöttek, hogy saját készítésű képregényekkel folytatják a címeket. Ehhez jól bevált recept szerint olcsóbban dolgozó külföldi rajzolókat alkalmaztak, főleg spanyolokat, akik közül néhánynak ezt megelőzően az Amalgamatedet időközben felvásároló IPC-nél jelentek meg munkáik.
Az újonnan készült képregényeknek volt egy nyilvánvaló előnyük: nem kellett azon izgulni, hogy megfelelnek-e a francia törvényeknek. Az átvételek esetében ugyanis nagyon észnél kellett lenniük a szerkesztőknek, hiszen a brit szabályok jóval nagyvonalúbbak voltak. A verziók összehasonlításából jól látszik, hogy miket minősített az ifjúság fejlődésére károsnak a francia cenzúra. Sok képet, nem egyszer teljes oldalakat kellett átkomponálni, vagy akár ki is hagyni. Ez főleg a háborús képregényeknél jelentett fejtörést a szerkesztőknek, de a westerneknél is meg kellett oldani, hogy ha meg is hal valamelyik szereplő, ne látszódjon, amikor lelövik. Azt meg pláne nem volt szabad megmutatni, ha a főhős lőtt le valakit, bármennyire gonosz volt is az illető…
Az 1970-es években különböző okokból kezdett visszaesni a petit format képregények olvasottsága – leginkább a televízió terjedését szokták kiemelni, de a képregénypiacon belül is jelentősen megváltoztak a szokások. Az Impéria eleinte új címek indításával kísérletezett, majd korábbi történetek újbóli kiadásával, a megjelenések ritkításával próbálta csökkenteni a költségeket. Az 1980-as évek elejétől egymás után szűntek meg az ilyen képregényekkel foglalkozó kiadók, vagy pedig koncepciót váltottak (a Lug például teljesen átállt Marvel-címek kiadására). Az Impéria sokáig kitartott, de 1985 és 1987 között az összes még megmaradt címüket le kellett állítaniuk, a cég csődöt jelentett és megszűnt.
