A szovjet típusú kultúrpolitika miatt a magyar olvasók számára gyakorlatilag teljesen kimaradtak a második világháború után évtizedekben keletkezett amerikai és nyugat-európai képregények, és csak közvetlenül a rendszerváltás előtti években kezdhettük megismerni mindazt, amit annak idején elmulasztottunk. Hatalmas mennyiségről van szó, reménytelen, hogy valaha is bepótoljunk mindent. A megismerést az is nehezíti, hogy a nagy képregénypiacok azóta is folyamatosan termelnek. Rengeteg korábbi érdekességet nem adnak ki újra, ezért legfeljebb antikváriumokban vagy online archívumokban lehet rájuk találni.
Szerencsére az 1945 és 1990 közötti időszak legfontosabb nyugati képregényei mostanra már megjelentek magyar kiadásban, de még mindig vannak fehér foltok – ezek egyikének a bemutatására vállalkozom ebben a cikksorozatban.
A Fumax Dampyr-sorozatáig, vagyis 2007-ig magyarul alig jelentek meg zsebméretű (vagyis A5-ös vagy annál kisebb) képregények. Persze kivételek voltak, de ezek főleg a humoros zsánerbe tartoztak, mint az Egmont Vidám zsebkönyvei vagy a Semic Zseb-Garfieldje. Pedig az 1950-es és 1960-as években, néhány országban az 1970-es években is impozáns mennyiségben jelentek meg kalandképregények is ebben a formátumban, irigylésre méltó, néha több százezres példányszámban. A vezető piacok Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország voltak, de a „digest” vagy „pocket” kiadványoknak komoly jelenlétük volt Finnországban, Spanyolországban, Görögországban, Németországban, Norvégiában és Svédországban is. És ne feledkezzünk meg Jugoszláviáról sem, ahol egy-két alkalommal magyar nyelven is megjelentek eredetileg ebben a formátumban kiadott képregények, még ha nem is zsebben hordozható kiadványokban.
Képregénytörténeti szempontból számos érdekességgel szolgál ezeknek a képregényeknek a tanulmányozása:
Elsőként azt érdemes kiemelni, hogy milyen sok átvétel volt már akkor is. Anglia és Olaszország voltak a főbb exportálók, míg a németek és az északi országok szinte kizárólag importáltak kész anyagokat. A franciáknál és a spanyoloknál mindkét irányban jelentős volt a forgalom, de utóbbiaknál (és az olaszoknál) a munkaerő exportja volt igazán számottevő – a brit és francia kiadók jóval magasabb honoráriumot fizettek, mint a déliek. Ebből következően sok „angol” és „francia” képregény rajzolója (és nem egyszer az írója is) valójában spanyol, portugál, olasz vagy dél-amerikai volt.
Bár ezeknek a füzeteknek a legnagyobb részében nem voltak feltüntetve az alkotók – egyértelmű jelzéseként annak, hogy bérmunkában dolgoztak, így nem is formálhattak jogot az általuk írt-rajzolt karakterek tulajdonára – szorgalmas kutatóknak köszönhetően mára már sok képregényről kiderült, hogy kik dolgozhattak rajta. Ez a nyomozás főként a rajzolók esetében járt sikerrel, az írók esetében – akiknél stílusjegyeket jóval nehezebb felfedezni – másodlagos források és visszaemlékezések segítettek.
A következő dolog, ami szembetűnő, az átvételek és újrakiadások nagyvonalú átszerkesztése, csonkítása, szabdalása. Ez a mai viszonyok között, amikor egy magyar kiadásnál a legapróbb változtatási javaslatért is meg kell küzdeni a jogtulajdonossal, teljesen elképzelhetetlen, ám akkoriban szinte teljesen szabad kezet kaptak a kiadók.
Míg a jóval nagyobb reflektorfényt kapott, magazin méretű hetilapok általában 1-4 oldalas folytatásokban közöltek képregényeket (lásd erről részletesebben francia képregénytörténeti kötetsorozatomat, de ugyanez megfigyelhető a brit és olasz újságokban is), a zsebfüzetek többnyire teljes, 20-60 oldalas történeteket tartalmaztak. Az egyes epizódok között csak ritkán volt összefüggés, így a szerkesztők egyszerre több részen is dolgoztathattak különböző rajzolókat, és nem jelentett nagy gondot a közlési sorrend módosítása, ha valamelyikük megcsúszott. Feltételezhetően ez is magyarázza, hogy ezeknél a füzeteknél gyakoribb volt a távmunka – a hetilapok esetében ezzel szemben szinte kötelező volt, hogy a rajzoló a kiadói szerkesztőség közelében lakjon.
A Wikipédia vonatkozó angol és francia nyelvű szócikkei szerint a zsebben elférő könyv nagyon régóta létezik, de az 1930-as évek elején terjedt el igazán széles körben. A hordozhatóság mellett nem lényegtelen szempont volt az alacsonyabb nyomdai költség, ami minden bizonnyal összefüggött az 1929-es gazdasági világválság következményeivel. A legismertebb pocket kiadót, a brit Penguint 1936-ban alapították, és ugyanebben az időszakban indultak más országokban is zsebkönyvsorozatok. Magyarországon is voltak hasonló kezdeményezések, bár nálunk ezek inkább a ponyvairodalmat, a különböző színes vagy képes „regénytárakat” érintették.
A zsebkönyvek franciául találó módon a „littérature de gare”, vagyis pályaudvari irodalom nevet kapták. A második világháború után nőni kezdett a társadalmi mobilitás, sokan ingázni kényszerültek, utazás közben olvastak, és miután végeztek egy könyvvel, gyakran egyszerűen ott hagyták a vonaton.
A képregények tekintetében azonban a háború előtt ritka volt az ilyen kis méret. Elsőként Olaszországban kezdtek zsebkönyvként kiadni képregényeket, amihez az ötletet az 1947 óta Európában is széles körben elérhető Reader’s Digest adta. A magazin olasz kiadója, a Mondadori birtokolta akkoriban a Disney-licenceket, ezért juthatott eszükbe 1949-ben Topolino-gyűjtemények megjelentetése (Topolino Mickey Mouse olasz neve) hasonló méretben. Nem sokkal maradt le tőlük Franciaország, ahol szintén 1949-ben jelent meg az első zsebképregény, a Vaillant-csoporthoz tartozó 34 (későbbi nevén 34 Caméra), majd nem sokkal utána egy másik kiadónál a Super-Boy (amelynek neve dacára nem volt köze a DC szuperhőséhez). Angliában ebben a méretben az Amalgamated Press adott ki képregényeket 1951-től, ezt követték rövidesen más országok is.
A továbbiakban a brit és a francia piacra, azon belül is két kiemelkedően fontos kiadó, az Amalgamated és az Impéria képregényeire fogok koncentrálni.
Megjegyzés: ez a cikksorozat rengeteg forrásból szerzett információból és azok összevetéséből építkezik, de nem tudományos igényű munka, ezért nem tartalmaz tételes hivatkozásokat. A cikksorozat végén fel fogom sorolni a legfontosabb honlapokat és blogokat, amelyeket felhasználtam.
