A Zórád Ernő-sorozatban 2014 végén megjelent kötet utószava.

Charles Dickens majdnem teljesen kimaradt a magyar adaptációs képregény számára. Ez egyrészt meglepő, hiszen a 19. századi nagy klasszikusok közül sokból készült feldolgozás, másfelől viszont érthető, elvégre korának legnépszerűbb angol írója roppant összetett, nehezen rövidíthető regényfolyamokat gyártott.

Így volt ez már második regényével, a Twist Olivérrel is, amelynek a közlése 1837 februárjában kezdődött, és több, mint két évvel később ért véget. Kiadástól – oldal- és betűmérettől – függően 500-600 oldalas monstrum, ami azonban korában nem számított kimagaslóan soknak, a Copperfield Dávid például majdnem a kétszerese.

Bizonyos tekintetben Dickens teremtette meg a populáris irodalmat, hiszen a folytatásos közlésnek köszönhetően érzékelni tudta az olvasói fogadtatást, és ha szükségét érezte, módosított a történet szálain, a karakterek sorsán, regénye súlypontjain. Ugyanakkor minden művében hangsúlyos a mondanivaló – néha talán már túlsúlyos is. Kendőzetlenül írt az angol társadalom helyzetéről, komoly kérdésekre hívta fel a figyelmet, regényei könnyen olvashatók ugyan, de nem jelentenek könnyed szórakozást.

Olvasom, ma van Jurij Gagarin halálának az évfordulója. Az első ember, aki járt a világűrben, alig 34 éves volt, amikor 1968-ban - mindössze hét évvel a történelmi utazása után - lezuhant egy tesztrepülés során és életét vesztette. Még csak most lenne 81 éves.

Két képregényről tudok, amely róla készült, az egyiket Korcsmáros Pál rajzolta a Füles rejtvénymagazinnak, a másikat Raymond Poïvet a Vaillant-nak.

Bár az elsőség tekintetében érdemes óvatosan fogalmazni, nagy valószínűséggel Ally Sloper volt az első rendszeresen, sorozatszerűen megjelenő képregényfigura. Charles H. Ross (1835-1897) teremtménye a Judy című humorlapban jelent meg először 1867-ben, majd néhány szereplés után eltűnt, de 1869-től már hetente követhették az angol olvasók ennek a tipikus semmirekellőnek a kalandjait.

Ross alapvetően újságíró volt, rajzolni kevéssé tudott, ezért vázlatainak a kihúzását francia születésű felesége, Emilie de Tessier vállalta magára, Marie DuVal művésznévén. DuVal idővel aztán teljes jogú rajzolója lett Ally Slopernek.

A karakter neve beszédes, „alley sloper”-nek a viktoriánus korban azokat a bérlőket gúnyolták, akik egy sikátor mélyére kúsztak, amikor a tulajdonos jött behajtani a lakbért. Ally iszákos, lusta és rendetlen volt, mindig valami apró stiklin törte a fejét, ám mivel nem volt valami okos, többnyire pórul járt – hacsak nem talált magánál is butább balekot.

Ebben az első időszakban Sloper kalandjainak a többségében volt egy állandó jellegű társa, bizonyos Isaac Moses, gúnynevén Iky Mo – nagy valószínűséggel az első zsidó képregénykarakter.

Sloper és Mo rövid, képaláírásos történetei általában azzal kezdődtek, hogy Mónak támad egy kiváló pénzcsinálási ötlete, amely következetesen mások átverését feltételezi. Az ötletek be is válnának, ha a lelkes, de nem éppen zseniális Sloper nem követ el valami oltári nagy baklövést. A mellékelt részletben például Mo azt javasolja, hogy hozzanak létre egy hitelintézetet, amely nem vizsgálja a kérelmező hitelképességét, és nem kér garanciát sem. Természetesen rengetegen csődülnek friss nyitott irodájukhoz, ám Sloper elrontja az egészet azzal, hogy két pennyért adja a jelentkezési lapot.

A magyar adaptációs képregény egyik legegyértelműbb sikertörténete Rejtő Jenő műveinek a feldolgozása. Amikor az író halála után bő tíz évvel a Magvető kiadó megtörte a (talán csak „félhivatalos”) szilenciumot, és a kultúrpolitikában bekövetkezett fordulat jeleként 1957-ben újra megjelentette A láthatatlan légiót, igen hamar kiderült, hogy a főleg P. Howardként ismert szerző népszerűsége semmit sem kopott. Érthető tehát, hogy Cs. Horváth Tibor elég hamar becsempészte Rejtő műveit a Fülesbe, ahol a légiós történetek Korcsmáros Pál személyében ideális illusztrátorra találtak. De azért jutott Rejtőből a Magyar Ifjúságnak is, márpedig az Zórád Ernő felségterületének számított a Cs. Horváth által kialakított munkamegosztás szerint.

Rejtő képregényes feldolgozása innentől fogva nagyüzemi méreteket öltött, de még hátravolt jó pár cím, amikor 1969-ben elkezdődött a kéziratban fennmaradt művek megjelentetése. Noha ezek valódiságát illetően már akkor fel is merültek kétségek, az „új” Rejtő-regényekre vevők voltak az olvasók, nem csoda hát, hogy Cs. Horváth is beiktatta némelyiket az ütemtervbe.

Folytatjuk a Zórád-sorozathoz készült utószavak közreadását.

Utólag már legfeljebb közvetve lehetne kideríteni, milyen képregényeket nem rajzolt meg Zórád Ernő, miután szakított Cs. Horváth Tiborral. Arra viszont óvatosan fogadni mernék, hogy ha ez nem történik meg, a Harc a szalamandrákkal aligha készül el. Megítélésem szerint ugyanis Karel Čapek világhírű regénye nem igazán illett bele a korszak fő forgatókönyvírójának a repertoárjába, amelyet leginkább 19. századi és kora 20. századi klasszikusok, szovjet partizán- és kémelhárító-történetek, majd Rejtő Jenő munkái fémjeleztek. Noha az 1950-es évek második felében a szépirodalom reklámjaként pozicionálva sikerült visszahozni a képregényt a magyar sajtóba, a bibliográfiákat böngészve az adaptált művek között feltűnően kevés volt az igazán fajsúlyos, aktuális társadalmi, morális és politikai kérdéseket is feszegető regény vagy elbeszélés.

Čapek amúgy sem volt könnyű eset. Csehszlovákia német megszállása idején Masaryk elnökhöz fűződő barátsága és harcos antifasiszta írásai miatt a harmadik helyen szerepelt a nácik által letartóztatandók listáján, de tüdőgyulladásban elhunyt, mielőtt elhurcolhatták volna (ellentétben bátyjával és alkalmi szerzőtársával, Josef Čapekkel, aki a bergen-belseni koncentrációs táborban vesztette életét). De nem szívlelték a kommunisták sem, mivel minden diktatúrát ugyanolyan harcosan ítélt el, amiből következően Čapek művei a második világháború után hazájában indexre kerültek, és bár az eredetileg 1936-ban megjelent Válka s mloky-nak 1948-ban még elkészült a magyar fordítása, a teljes kommunista hatalomátvételt követően egy ideig Magyarországon sem volt olvasható a Harc a szalamandrákkal.

A Čapek munkásságát felületesen ismerők elsősorban tudományos-fantasztikus íróként, a „robot” szó megalkotójaként tartják számon, ám helyesebb a spekulatív fikció egyik korai képviselőjeként beszélni róla, hiszen – noha többnyire a szatíra eszközét alkalmazta – mind korai színdarabjai, mind későbbi regényei határozott állásfoglalásokat tartalmaznak.

A 2013 végén megkezdett Zórád Ernő-sorozatban megjelent történeteknek mind megvan a maga története, ezeket röviden foglaltam össze, szerkesztői utószó formájában. Íme az első.

A történelem ismétli önmagát. Nyolc évvel ezelőtt a Fekete-Fehér Képregénymúzeum első, Sebők Imre munkáit bemutató kötetének a Jack London nyomán címet adtuk, és most, a Zórád Ernő-sorozat első részének a címlapján is ugyanez olvasható.

A magyar képregény adaptációs korszakában Jack London (1876-1916) biztos és biztonságos pontnak látszott. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtti évben, alig negyvenévesen életének önkezével véget vető amerikai írót haladónak és így elfogadhatónak minősítette a kommunista kultúrpolitika. Tény, hogy London is szocialistának vallotta magát – azt már nem tudhatjuk, hogy kitartott-e volna a nézetei mellett, ha megéri, hogy mit műveltek ennek az ideológiának a nevében a huszadik században.

London regényeit és elbeszéléseit sokan és szívesen olvasták, hiszen a társadalmi mondanivaló könnyen megfért munkáiban az izgalmas kalandokkal. Az első magyar fordítások pár évvel a halála után láttak napvilágot, az 1920-as években Bartos Zoltán, majd Tersánszky Józsi Jenő jegyezte a legtöbbet. 1948-tól kezdve még sűrűbben jelentek meg magyarul London művei, és a kiadók előszeretettel adtak az eredetivel nehezen azonosítható címet munkáinak. Különösen a novelláskötetek, illetve az azokból kiemelt elbeszélések egyeztetése nehéz feladat, és mivel nem London-monográfia írása a célunk, nem is állt módunkban teljes felderítést végezni.

Az előző képregény "párja", amit szintén Veér Károlytól kaptam. Ezt nem Jeney, hanem a Friss Újság másik szorgalmas rajzolója, Balázsfy Rezső (1885-1973) szignálta, bizonyos Bihari Pál tréfája nyomán. Utóbbiról semmi információt nem találtam, Balázsfyról annyit, hogy több lapnak dolgozott, és festőként voltak kiállításai. Ahogy a fejlécben is látszik, ez szintén 1941-es megjelenés.

Jeney Jenő (1874-1950) pályája összeköti a hazai képregény kezdeteit és a második világháború utáni éles váltás előtti időszakot. Fiatalon dolgozott az Üstökösnek és a Borsszem Jankónak (amely élclapokban annak idején Jankó János számított a magyar képregény előfutárának), és miután az 1938-as sajtótörvény ellehetetlenítette a nagyrészt import képregényeket közlő lapok megjelenését, azon kevés rajzolók egyike volt, akinek még maradt hová dolgoznia, történetesen a Friss Újságba, végül pedig még "a magyar közélet tréfás hetilapjának", a szélsőjobboldali Drótkefének is készített karikatúrákat.

Már régóta szerettem volna Friss Újságbeli képregényt bemutatni, de eddig csak gyenge felbontású képeket találtam a neten. Tegnap azonban teljesen váratlanul jelentkezett egy segítőkész gyűjtő, Veér Károly, és küldött két szép darabot 1941-ből, az egyiknek a rajzolója Jeney Jenő. Írója Kóródy Mária, akiről viszont többet eddig nem sikerült kideríteni, illetve annyi infót találtam, hogy a lapnak volt egy Kóródy Béla nevű újságíró munkatársa, akit 1944-ben a Bajcsy-Zsilinszky Endre-féle nemzeti felkelés résztvevőjeként elfogtak, és Kiss János altábornaggyal együtt kivégeztek, lehet, hogy neki volt rokona, esetleg felesége.

Frissítés: Kóródy Mária valóban Kóródy Béla felesége volt, lánykori neve Palka Mária.

Kivételesen angol nyelvű képregényt közlünk, mert Magyarország a témája, és igazi kordokumentum. A Battle című, az Atlas kiadó (a Marvel jogelődje) által kiadott háborús képregényeket tartalmazó füzet 65. számában, 1959-ben jelent meg ez a mindössze öt oldalas történet az 1956-os forradalomról. Külön érdekesség, hogy maga a nagy Jack Kirby képzelte el így fővárosunk utcáit, lakóit és a szovjet tankokat. A történet írója ismeretlen, nem kizárt, hogy maga Kirby volt, de mivel abban az időben nem nagyon volt szokás szignálni az amerikai képregényeket, és a rajzstílussal ellentétben a szöveg stílusát nem éppen könnyű felismerni, senki sem tud róla biztosat. Az öt oldal után a lap borítóját is bemutatjuk, mivel a füzet négy sztorija közül épp ez került a címlapra.

Rég nem esett szó Csergezán Pál soroozatáról, amelyből 1965-ben jelent meg több rész a Pajtásban. Most újabb hármat mutatunk be, az első két, a másik kettő egy-egy féloldalt foglalt el az újságban. Köszönet szokás szerint az ismeretlen szkennelőnek.