A Zórád Ernő-sorozatban 2014 végén megjelent kötet utószava.

Charles Dickens majdnem teljesen kimaradt a magyar adaptációs képregény számára. Ez egyrészt meglepő, hiszen a 19. századi nagy klasszikusok közül sokból készült feldolgozás, másfelől viszont érthető, elvégre korának legnépszerűbb angol írója roppant összetett, nehezen rövidíthető regényfolyamokat gyártott.

Így volt ez már második regényével, a Twist Olivérrel is, amelynek a közlése 1837 februárjában kezdődött, és több, mint két évvel később ért véget. Kiadástól – oldal- és betűmérettől – függően 500-600 oldalas monstrum, ami azonban korában nem számított kimagaslóan soknak, a Copperfield Dávid például majdnem a kétszerese.

Bizonyos tekintetben Dickens teremtette meg a populáris irodalmat, hiszen a folytatásos közlésnek köszönhetően érzékelni tudta az olvasói fogadtatást, és ha szükségét érezte, módosított a történet szálain, a karakterek sorsán, regénye súlypontjain. Ugyanakkor minden művében hangsúlyos a mondanivaló – néha talán már túlsúlyos is. Kendőzetlenül írt az angol társadalom helyzetéről, komoly kérdésekre hívta fel a figyelmet, regényei könnyen olvashatók ugyan, de nem jelentenek könnyed szórakozást.

Áll ez a megállapítás a Twist Olivérre is. A cselekmény alig több melodrámánál, csakhogy Dickens regényeiben a főszereplő csak egy szükséges központi elem, aki nélkül nem lenne elmesélhető történet, ám valójában mégsem róla szól az egész. Twist Olivér esetében ez érzésem szerint különösen jól kitapintható, elvégre az ő sorsa szinte tündérmese módján alakul. A szegénység mindenkit lealjasít, ő az egyetlen, akit nem ront meg a nyomor, megmenti felsőbb osztálybeli származása, noha nem tud róla.

Sajnos, egy rövid, alig 32 oldalas képregényben mindezt nincs mód kibontani. Belenézegettem néhány amerikai feldolgozásba is. Bár ezek jóval hosszabbak, nem mondhatni, hogy sokkal közelebb állnának Dickens írói szándékához.

A magyar verziót Cs. Horváth Tibor jegyzi. A sorozatunkban bemutatott első két történetnél említettük, hogy Zórád Ernő egy időre szakított szerzőtársával, és saját maga írta a forgatókönyveit. Ám pár év után ráébredt, hogy ezzel elzárja magát egy jelentős kiegészítő jövedelemforrástól, nevezetesen a külföldi megjelenések lehetőségétől, amelyet Cs. Horváth menedzselt. De a viszony ekkor már kizárólag üzleti jellegű volt – Zórádnak szüksége volt a bevételre, Cs. Horváthnak szüksége volt Zórád új képregényeire.

Hogy mennyire benne maradt Zórádban a tüske, arról az 1985-ben tartott második képregénykonferencián tett (Kuczka Péter kemény támadásait megtámogató) felszólalása tanuskodik, amelyben „volt fogvicsorgatva barátomként” említette Cs. Horváthot. „A grafikus tervezze meg a rajzot és a képoldalt!” – fejtette ki hitvallását.

Akárhogy is legyen, 1980-tól a szerzőpáros még jó néhány képregényt készített együtt, a jól megszokott képlet szerint. Hogy miért jutott eszébe Cs. Horváthnak éppen ekkor a Twist Olivér, csak találgatni tudjuk, de annyi biztos, hogy az előző években több filmes, tévés és animációs adaptáció is készült Dickens művéből, talán ez adhatta az aktualitást. Más feldolgozásoknál már láttuk, hogy Cs. Horváth szívesen támaszkodott előzményekre, például filmekre. Lehet, hogy itt is ez történt, de az is, hogy az 53 fejezetről 10-re rövidített ifjúsági kiadást vette alapul.

A Twist Olivér-képregény a legfontosabbnak tartott történéseket és a melodramatikus hátteret tartja meg, nyilvánvalóan a terjedelmi korlátok miatt. Újra még újra átolvasva nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy még ezt a terjedelmet is megnyirbálták a szerkesztők menetközben, helyenként váratlan ugrásokat tartalmaz, hiányoznak logikai lépések. Nem derül ki például az sem, hogy Rose kisasszony valójában Olivér nagynénje, hogy Fagin zsidó (aminek a regénybeli kihangsúlyozása miatt Dickensnek alaposan meggyűlt a baja annak idején), és a szereplők nagy részének a sorsát sem ismerteti a képregény. Az pedig, hogy gyakorlatilag az utolsó oldal utolsó két képében van összefoglalva a lezárás, dramaturgiailag nem valami jó megoldás, az olvasónak nincs is ideje feldolgozni, hogy hopp, itt a történet vége.

Teljesen megváltozott a mesélés módja is. Dickens szatirikus, néhol ironikus hangvételének nyoma sincs, kőkemény ítélkezése kora társadalmáról élét veszíti. A karakterek leegyszerűsödtek, mozgatórugóik magyarázat nélkül maradtak.

Zórád Ernő természetesen hozta a szokásos formáját, élvezet nézni letisztult rajzait. Különösen tetszik, hogy – ellentétben jó néhány pályatársával – nem csak a negatív szereplőket tudja karakteressé tenni, Twist Olivér angyalarca sem egyszerűen szép, szenvedései is árnyalódnak.

A hátterek kidolgozottsága is imponáló, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy harminc évvel ezelőtt mennyivel nehezebb volt megbízható dokumentációhoz jutni.

Az előkészítés közben figyeltem fel az egyik képen egy londoni kocsma cégére. Gyanút fogtam, hogy mennyire hiteles ez. Hamar kiderült, hogy hiányos a műveltségem, a Ye Olde Cheshire Cheese létező, sőt híres pub a Fleet Streeten, számos irodalmi nagyságnak volt a törzshelye, beleértve természetesen Dickenst is. A Twist Olivérben nem, a Két város regényében azonban szerepel is a hely, még ha nincs is nevén nevezve, hanem csak a Fleet Streeten álló „tavern”-ként említi.

Ez szöget ütött a fejembe, hiszen a kép másik szélén, az utca túloldalán egy „restaurant” áll. Ez viszont valószínűleg tévedés, anakronizmus. A „restaurant” elnevezést 1829-ben használták először Franciaországban az akkoriban gombamód szaporodó éttermekre. Bár 1837-re, amikor a Twist Olivér fejezetenkénti közlése elkezdődött, a szó könnyen átjuthatott a csatornán, annyira azonban még aligha terjedt el, hogy londoni cégérekre felkerüljön. Annyi biztos, hogy Dickens nem használta a regényeiben.