1. rész: Ismerjük-e Winnetout?
A Winnetou több nemzedék meghatározó élménye volt. Olvastuk regényként és képregényként, láttuk filmként és diafilmként, ismerjük jól. Legalábbis így véljük. Valójában az „igazi” Winnetout, azt, akit Karl May kitalált, elég kevesen ismerték nálunk, és ennek érdekes oka van.
May élete maga is egy regény. Kisebb bűncselekmények, többnyire lopások és csalások miatt fiatalkorában összesen bő nyolc évet töltött rács mögött, ám mindannyiunk szerencséjére utolsó börtönében a könyvtárban kapott munkát, és itt felfedezte hivatását. Miután kiszabadult, harmincévesen visszaköltözött a szülői házba, és eszeveszett tempóban elkezdett írni. Szorgalma hamar elnyerte jutalmát, sikerült megjelentetnie néhány cikket és novellát, szerkesztői állást is kapott. Műveinek egyre növekvő népszerűségének köszönhetően egy idő után már meg tudott élni az írásból, sőt kifejezetten vagyonos ember lett. Könyvei a mai napig 200 millió példányban keltek el.
A roppant termelékeny szerző számos zsánerrel és formával próbálkozott, sajátján kívül tucatnyi művésznéven is írt. Hamar kiderült, hogy legnagyobb tehetsége a kalandos elemekkel tarkított utazóregények írásában rejlik, ezekből 33 készült. May egyes szám első személyben írta regényeit, alteregóinak hangzatos neveket választva: a vadnyugati történetekben Old Shatterhand, a keleten játszódókban Kara Ben Nemsinek hívta magát.
Legismertebb figurája egyértelműen Winnetou, az indiánfőnök, akinek a történeteit többször is átírta, mielőtt elnyerték végleges formájukat. Maga a karakter is más nevet viselt, eleinte Inn-nu-woh-nak hívták, illetve talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy az ő történetét bővítette tovább May az Ezüst-tó kincsében, immár Winnetou néven. Ez a regény 1891-ben jelent meg folytatásokban, két évvel megelőzve a Winnetou I-et, amelybe May szintén beledolgozott korábbi novellákat.
Még May életében, 1904-ben jelent meg a „Winnetou, a vörös gentleman” első magyar fordítása, amelyet egy Szekrényi Lajos nevű katolikus plébános készített. Ehhez nem volt szerencsém, így csak hírből tudom, hogy ma már meglehetősen elavult a nyelvezete, és értelemszerűen nem tartalmazhatta még az 1910-ben megjelent Winnetou IV-et, vagyis Winnetou hagyatékát. Az 1920-as években Kosáryné Réz Lola már teljes fordítást készített a tetralógiából, ennek a változatnak köszönheti Winnetou első magyarországi népszerűségét.
Bár a Winnetou a felszínen indiántörténet, May valójában csak eszközként használta fel a zsánert, mondanivalója jóval univerzálisabb volt. Olyannyira, hogy korabeli fiatal olvasói nagyon különböző következtetéseket vontak le az üzenetéből – mint például Albert Einstein és Adolf Hitler. Utóbbi rajongása sokat is ártott May megítélésének, a háború után az NDK-ban évtizedeken kerül indexre kerültek munkái, csak az 1980-as években jelenhettek meg újra.
Karl May, a nagy fabulátor – aki jó harminc évvel a Winnetou megírása után jutott el először Amerikába, és akkor is csak a keleti partra, a vadnyugatról kizárólag másodkézből szerzett értesülései voltak – interjúkban elismerte, hogy történetei kalandos köntösbe bújtatott allegóriák, keresztény és pacifista ideáljait hirdette bennük. May Amerikája egy fantáziavilág, mai kifejezéssel élve párhuzamos valóság, amelyben semmilyen utalást nem találunk a kor történelmi eseményeire, még azt sem lehet pontosan meghatározni, hogy mikor kellene játszódniuk a történeteknek.
Kelet-Németországgal ellentétben Magyarországon nem volt betiltva May a kommunizmus idején, de nem is jelent meg újra. Egészen az 1960-as évekig, amikor Szinnai Tivadar kapta a feladatot, hogy készítsen a Winnetouból új, korszerű változatot a fiatalság számára. Ezt sokkal inkább tekintik ma már átdolgozásnak, mint fordításnak, hiszen Szinnai – minden bizonnyal szerkesztői utasításra – teljes bekezdéseket, sőt fejezeteket is kihagyott, lerövidített vagy átfogalmazott, és következetesen irtott a szövegből minden, ami a kereszténységre utalt. Ebből a verzióból azt sem tudhatta meg a magyar olvasó, hogy Winnetou halála előtt felvette a keresztséget.
A rendszerváltás után újra megjelent Kosáryné verziója, sőt Hegedűs Arthurnak még az 1910-es években készült néhány más May-fordítása is, míg aztán 2014-ben kijött egy modern magyar változata a teljes Winnetounak, amit György Gábor jegyez.
Bármennyire is örömteli, hogy immár van egy pontos és autentikus Winnetou-fordítás, őszintén szólva kétlem, hogy valaha is elérné a korábbiak népszerűségét. A mai negyvenes-ötveneseknek Szinnai, az idősebbeknek Kosáryné szövege volt „a” Winnetou.
2. rész: Mérföldkő a magyar képregény történetében
Noha több forrás is az első magyar szóbuborékos képregényként említi Zórád és Cs. Horváth (első) Winnetouját, amely a Pajtásban jelent meg 1957-ben, ez az állítás nem teljesen felel meg a valóságnak. Ennek ellenére mérföldkőnek tekinthető (több más, ugyanekkor megjelent képregénnyel együtt), de ennek az okai összetettebbek, és csak részben köthetők a formához.
A magyar képregény a 19. század második felétől (az Üstökösben, a Borsszem Jankóban, a Bolond Istókban és más élclapokban megjelent párképes történetekkel) egészen az 1930-as évekig (az amerikai comics masszív importjáig) a legtöbb európai országokéhoz nagyon hasonló szerves fejlődésen ment át. Ennek részét képezte a szóbuborékok megjelenése is, bár tény, hogy jellemzőbb volt a régebbi, képaláírásos módszer, olyannyira, hogy nem egyszer a külföldi átvételekből is kiretusálták a buborékokat, vagy a buborékok megtartásával magyarázó aláírásokat is hozzáadtak a képregényekhez.
Hogy pontosan melyik volt az első magyar szóbuborékos képregény? Nem tudnám megmondani, és azt sem tudom, hogy kideríthető-e egyáltalán. Őszintén szólva nem tartom igazán lényegesnek. Nem különösebben keresem az ilyeneket, de találtam már szóbuborékos magyar képregényt 1948-ból, 1941-ből, de még 1928-ból is.
Ennél sokkal lényegesebb fejlemény, hogy az 1938-as sajtótörvény hatására nagyrészt ellehetetlenültek az addig képregényeket közlő lapok. A képregények megjelentetése ennek ellenére nem állt le teljesen, de az amerikai folytatásos történetek elapadtak, és többnyire megint csak pár képből álló, esetleg egyoldalas poénok lelhetők fel ebből a korból. A háború utáni koalíciós időkben még egy ideig kitartott a lendület, de 1948-tól a humorlapok hangvétele jelentősen megváltozott, az önironikus kritikát kiszorította a nyers és harsány propaganda.
Bár az, hogy a szovjet kultúrkomisszár, Finogenov elvtárs budapesti látogatása során „imperialista kultúrmocsoknak” nevezte a képregényt, és ennek következtében Rákosi Mátyás betiltotta a képregények közlését a magyar sajtóban, valószínűleg inkább csak frappáns legenda, de tény, hogy a következő években nagyon kevés képregény jelent meg. Igaz, nem is nagyon volt hol, hiszen a korábbi lapokat megszüntették, és az új sajtóorgánumok szinte kizárólag a szocializmus építését voltak hivatottak támogatni.
Ebben a meglehetősen ellenséges környezetben talált rá egy kiskapura Gugi Sándor és Cs. Horváth Tibor, amikor 1955-től sikerült elérniük, hogy irodalmi művek képregényes adaptációi megjelenjenek olyan lapokban, mint a Szabadságharcos, az Új Világ vagy az orosz nyelvű Po sztranye szovjetov. Óvatosan kezdtek bele, a szerkesztők számára elfogadhatóbbnak tűnő képaláírásos módszerrel, és nem egyszer „szovjet mintákra” hivatkozva.
Az áttörést a levert forradalom utáni irányváltás tette lehetővé. A Kádár-kormány arra a részben józan, részben cinikus felismerésre jutott, hogy ha a népet nem kizárólag szigorú propagandával bombázzák, hanem lehetővé teszik neki a szórakozást, a kikapcsolódást, kevésbé valószínű, hogy ismét fegyvert ragad. Ennek a szellemében teljesen megújult a sajtó. A képregény szempontjából különösen fontosnak bizonyult a Füles rejtvényújság és a Szabad Ifjúságot felváltó Magyar Ifjúság indulása, a Po sztranye szovjetov átkeresztelése Képes Nyelvmesterre és a Pajtás átpozícionálása.
A Pajtásban nem számított teljes újdonságnak a képregény, hiszen már 1946-tól megjelentek benne képsorok, rövid történetek, de ezek vagy képaláírásosak, vagy szöveg nélküliek voltak. Az sem volt új, hogy egy képregény több folytatásban jelenjen meg a lapban, erre is volt jó pár példa. De 1950 és 1954 között egyetlen képregényt sem közöltek, és ezt követően is csak néhány szovjet író adaptációját, amelyet Sebők Imre és a műfajjal akkor ismerkedő Zórád Ernő rajzolt meg.
A Pajtás 1957/1-es, január 31-i dátummal megjelent száma nagyon más volt, mint az előző év utolsó, még a forradalom előtti száma. Már a címlapon jelezték a Winnetou elindulását. Sőt valójában a lapban nem is egy, hanem két képregény indult (a másik egy Erdei bajnokság című rövid történet volt, amit Veres Pál írt és Endrődi István rajzolt).
Mindkettő szóbuborékos volt, ahogy a pár nappal korábban a Magyar Ifjúságban elindult Kincses sziget (Sebők Imre rajzaival) és a már év eleje futó Blöki és Csöpi képsorok (ezt is Endrődi rajzolta). És ahogy a pár nappal később a Füles első számában közölt Indiánfőnök (Korcsmáros Pál rajzaival). Ugyancsak januárban a Tanácsok Lapjában Gugi Sándortól jelent meg a Sakkautomata című, szóbuborékos képregény (ezt is Veres írta), a Tábortűzben pedig A cheyennek utolsó harca Howard Fast nyomán (Zórád rajzolta, Bánki István írta).
Ezek a megjelenések együtt képviselnek mérföldkövet a magyar képregény történetében. Innentől kezdve folyamatosan jelentek meg képregények a magyar sajtóban, többnyire folytatásokban, nagyrészt irodalmi művek adaptációjaként, és döntő mértékben szóbuborékokkal.
3. rész: A két Winnetou
Amikor Gugi megkereste Cs. Horváthot képregények kiadásának az ötletével, az amerikai Classics Illustrated sorozatot tekintette mintának, amelyet egy orosz bevándorló azzal a célzattal talált ki, hogy a képregények népszerűségét kihasználva a szerinte roppant műveletlen amerikai gyerekekkel megismertesse az „igazi olvasás” örömét.
1955 és 1957 között Cs. Horváthéknak sikerült ugyan néhány képregényt elhelyezniük különböző lapokban, de ezeknek az eredetei nemigen voltak nevezhetők a világirodalom klasszikusainak.
Az 1957 elején bekövetkezett kultúrpolitikai fordulatnak köszönhetően azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Már ebben az első évben olyan közismert művek alapján készített forgatókönyvet Cs. Horváth Tibor, mint a Kincses sziget (Robert Louis Stevenson, Sebők Imre), a Nyomorultak (Victor Hugo, Korcsmáros Pál), A láthatatlan ember (H. G. Wells, Gugi Sándor) és a Winnetou (Karl May, Zórád Ernő). A következő években ez a négy rajzoló futószalagon gyártotta az adaptációkat.
A különböző hátterű alkotók különböző módon álltak hozzá a lehetőséghez, és valószínűleg Zórád volt az, aki a legkevésbé lelkesedett a gondolatért, hiszen ő elsősorban festőnek tekintette magát. És neki volt a legkisebb gyakorlata a populárisabb műfajokban – elvégre Sebők nevéhez már a háború előtt rengeteg ponyvaregény címlapja fűződött, Korcsmáros 1945 óta folyamatosan dolgozott karikaturistaként és sajtóillusztrátorként, Gugit pedig kifejezetten érdekelték a képregényben rejlő lehetőségek.
1957-ben Zórád még csak ismerkedett a képregénykészítés technikájával és lehetőségeivel, és ez meg is látszik ezen a korai próbálkozásán. Egyértelműen feltűnik, hogy igyekezett a lehető legkevesebb munkát beleölni, háttereket csak elvétve rajzolt, a karakterek meglehetősen elnagyoltak, a mozdulatok nem igazán elevenek. Ám gyorsan tanult, ez már ennek a rövid képregénynek az utolsó oldalain is meglátszik, amelyek sokkal jobban sikerültek, mint az elsők.
1975-ben felmerült a Winnetou újbóli kiadása. Ekkor Cs. Horváth már egyre gyakrabban élt azzal az eszközzel, hogy korábban már megjelent képregényeket más újságoknak is ajánlott. Volt, amit egyszerűen hozzáigazított az eltérő formátumhoz, és volt, hogy ugyanazt a forgatókönyvet egy másik rajzolóval készíttetett el. Amikor a Magyar Ifjúságban lehetőség nyílt a Winnetou újraközlésére, az a döntés született, hogy Zórád rajzoljon egy új, bővített verziót. A döntésbe valószínűleg az is belejátszott, hogy Zórád nem tarthatta nagy becsben az eredeti oldalakat, és hagyta, hogy gyerekei kifestőként használják, alkalmatlanná váltak egy újabb felhasználásra.
Ettől függetlenül is mindenképpen helyes döntés volt, a második változat sokkal jobb. Ekkor már Zórád megbékélt a gondolattal, hogy képregénykészítésből kell megélnie, és bár továbbra sem rajongott a képregényekért, eltökélte, hogy ha már egyszer így alakult, tudása legjavát fogja nyújtani. A második Winnetou egy kiforrott, egyéni stílussal rendelkező, rutinos mester munkája.
Az újrarajzoláson és a terjedelmen kívül van más különbség is a két változat között. Az első verzióban Cs. Horváth Tibor még a régi, Kosáryné-féle fordításból indult ki, a második megjelenésekor azonban már létezett Szinnai változata. Ez meglátszik a szövegen, különösen a szereplők nevének fonetikus átírásában.
Ami a feldolgozást illeti, mindkét változatban tetten érhető Cs. Horváth jellegzetes, a cselekményre koncentráló, az „unalmasabb” részeket kihagyó, erőteljesen tömörítő, zanzásító módszere. A képregényt olvasva nem is értjük, miért nem jelenhetett meg a Winnetou sokáig az NDK-ban. Hiszen ebből még az sem derül ki, hogy „Charley” valójában Karl, vagyis az író alteregója, aki minduntalan kiemeli német származásának fontosságát. May üzenetei egy ideális világról, amelyeket nagyon különböző módokon dekódoltak olvasói, szintén kimaradtak a képregényből.
Sorozatunkban elsősorban a teljesebb, érettebb Winnetout kívántuk megjelentetni, de nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, hogy megmutassuk, hogy nézett ki az első. Sajnos ez csak részben lehetséges, ugyanis a 12 eredeti oldalból kettő hiányzik, nem található meg a kArton digitális archívumában, és a már említett színezési „baleset” miatt csak nagyjából a képek felét tudtuk felhasználni, a többit különböző forrásokból származó printek alapján adjuk közre. A nyomatokat szándékosan nem is próbáltuk feljavítani. Azt akartuk, hogy világos legyen, mely képek azok, amelyeken pontosan az látszik, amit Zórád rajzolt.
(Az első változat szkenje megtalálható itt.)
