Közvetlenül A szőke ciklon után és Az előretolt helyőrség előtt, hatodik „péhovárdos” regényként jelent meg 1939-ben a Bradley Tamás visszaüt, a Nova kalandos regényei között. Rejtő Jenő eszeveszett tempót diktált, saját nevén, P. Howardként és Gibson Laveryként szinte havonta készült el egy-egy munkájával. Az alaposságnak ez aligha kedvezett, így vizionálhatott például tigrist Afrika szívébe, „your lordship” (vagy egyszerűen „sir”) helyett „mylordnak” szólíttatta a angol főnemest, noha ezt az Európa-szerte elterjedt kifejezést éppen csak a britek nem használják, de a megszokott szórakoztató színvonalat könnyedén hozta ezúttal is.
A címlapot a Nova rendszeres illusztrátora, Pályi Jenő készítette, aki így elsőként rajzolhatta meg Bradley Tamás alakját, már amennyiben a főhőst látjuk a borítón. A második kiadás, sárga helyett immár piros alapon díszelgő figurái azonban minden bizonnyal mások. A hóemberszerűen mosolygó mellékalak és a groteszk mozdulatok jelzik, hogy a drámaiság helyett ekkor már inkább a történet humorát kívánták előtérbe helyezni.
Az izgalmas, bár meglehetősen hihetetlen egzotikus kalandok és a pesti utcákról exportált szellemes fordulatok kettőssége Rejtő legtöbb munkájának egy különleges ízt ad, amelyhez korántsem könnyű egy következetes grafikus stílust párosítani. Feltételezhetjük, hogy érzett némi bizonytalanságot Cs. Horváth és Zórád is, hiszen az első, 1967-ben a Magyar Ifjúságban (Tom Bradley visszaüt címen) megjelent, viccesre vett ábrázolásmódot elhagyva tizenöt évvel később egy jóval realistább verziót készítettek a Füles számára – csak utóbbinak az eredeti rajzai maradtak fent, ezt adjuk most közre.
Részlet az 1967-es, humorosabb verzióból
Mint mindig, a korabeli szerkesztők előírásai miatt ezt a történetet is erősen zanzásítania kellett Cs. Horváthnak, máskülönben nem fért volna el a tizenhat folytatásban. Kényszer hatása alatt nehéz jó döntéseket hozni, és ezúttal is van okunk az elégedetlenségre, hiszen a képregényváltozatból sok minden hiányzik, például olyan kiváló karakterek, mint a vörös Krakauer, Kjörgson, a norvég favágó, Bill, a bilincstörő és dr. Morton, a volt misszionárius. Helyhiány miatt jó pár más szereplő is kimaradt, és a sztorit is egyszerűsíteni kellett.
Azt azonban már nem lehet a szerkesztőkre fogni, hogy aki előbb olvasta a regényt, mint a képregényt, értetlenül áll a befejezés előtt. Mi az, hogy Tom nem jön össze Maryvel, pedig a képek szintjén volna is rá utalás? Mi az, hogy Teddy csak lagymatagon tér jobb belátásra, és nem siet Tom segítségére, amikor az életveszélybe kerül? És az egy dolog, hogy Edna nem kísérte el őket az útra, de elő sem kerül a végén, hogy valóban összemelegedhessen eleinte kissé tolakodó udvarlójával? A képregény a minden igényt és elvárást kielégítő hepiend helyett egy kissé cinikus kiegyezéssel záródik, amit az utolsó képen látványosan hallgató Tom is tudomásul vesz.
Kárpótoljon minket, hogy Zórád ezúttal is kitett magáért, különösen jól sikerült egyedi arcokat rajzolt, csodáljuk meg finom és magabiztos kézvonásait. Érdemes összevetni a korábbi verzió mintáival is, érdekes, hogy egyes figurákon alig változtatott, másokat azonban teljesen átalakított. Ahhoz képest, hogy egy távoli tájakon játszódó történetről van szó, meglepően sok a közeli kép, amelyeken jól érvényesülnek a mesterien érzékeltetett hangulatok és érzelmek. Hát így lesz egy sebtében megírt regény alapján készült gyenge közepes forgatókönyvből egy egészen élvezetes képregény.
