Az Áller Képes Családi Lapjában fellelhető brit képregényeket nem volt könnyű beazonosítani, mert általában nem voltak megnevezve a szereplők – még Charlie Chaplin híres csavargófiguráját is csak a kinézete alapján lehetett felismerni. Az 1924 és 1927 között megjelent bő három évfolyam mind a 183 számát végigböngészve pedig az is kiderül, hogy ha a magyar szerkesztők adtak is saját, beszédes neveket a figuráknak, hajlamosak voltak elfelejteni őket, így aztán még az is előfordult, hogy némelyik karaktert három különféle módon hívták. Az angolul Shirkwork Brothers néven ismert páros például magyarul volt Bim és Bam, Spritt és Spratt, Bumi és Csumi is…
Az angol képregénytörténetben jobban elmélyedve meglepődve vettem észre, hogy az eredeti kiadónál is átneveztek karaktereket, sorozatokat. Náluk azonban ennek nem a feledékenység volt az oka. Illetve a szerkesztők az olvasók feledékenységében bízva adtak közre újra történeteket, más címmel, átkeresztelt szereplőkkel. Az egyik ilyen eset az Állerből ismert Hórihorog és Tömzsi (illetve első megjelenéseikkor még Tipp és Topp) című sorozat.
A karaktereket Joe Hardman (1874-1953) alkotta meg 1920-ban a Lot-o-Fun című hetilap számára. A két semmirekellő a Pitch és Toss nevet kapta, ami egy célbadobós, leginkább a snúrozásra emlékeztető játékra utal.
Sajnos a második világháború előtti brit lapok online elérhető archívumai erősen hiányosak, ami miatt ebből a lapból sem találtam olyan példányt, amelyben szerepelnének, így nem tudom megmutatni, hogy néztek ki eredetileg.
A források szerint 1922-ben vette át a sorozatot Hardmantől Don Newhouse (1883-1947), aki aztán tíz éven át rajzolta. Ekkor már az Amalgamated Pressnek egy másik magazinjában, a Funny Wonderben jelent meg, de előzőleg előfordult a Comic Life-ban is. Mivel az Áller néhány hónapos, maximum egy-két éves csúszással követte a brit megjelenéseket, szinte biztosra vehetjük, hogy a magyarul közölt részeket mind Newhouse készítette.
Newhouse több sorozaton is dolgozott egyszerre, többek közt az Állerben Bengő és Csengő nevet viselő csavargók (eredeti nevükön Basil and Bert) kalandjain, ezért valamikor az 1920-as évek folyamán alkalmazott egy asszisztenst, Roy Wilsont (1900-1965). Azt, hogy milyen volt köztük a munkamegosztás, csak találgatni tudjuk. A források szerint 1932-ben elváltak útjaik, egyes figurákat Newhouse vitt tovább, másokat Wilson – Pitch and Toss utóbbinak jutott. Ebből az időszakból már találni angol oldalakat, és ezeken látszik, hogy kicsit változott a stílus. A szakértők szerint Wilson egyik védjegye, hogy rengeteg kisállatot (főleg macskákat és kutyákat) rajzolt a képkockák alsó részébe, akik reagáltak a szereplők cselekvéseire. Az Állerben is vannak már állatkák, de kevesen, a Funny Wonder 1934-es számaiban viszont jóval több.
De úgy tűnik, már 1934-ben elkezdődtek a névváltoztatós utánközlések, ugyanis a Crackers 1934-es évkönyvében Hórihorogék Jack and Andyként szerepelnek.
Wilson ebben az időszakban az Amalgamated egyik legnépszerűbb rajzolója volt, ezért ő maga is igénybe vett segítőket. Az alábbi oldalt például szakértők szerint Reg Parlett (1904-1991) készítette helyette.
Hogy meddig jelentek meg eredeti Pitch and Toss képregények, megint csak nem könnyű megállapítani. Egy forrás szerint 1938-ban már utánközlések voltak a Happy Days című, rövidebb életű magazinban, ugyanakkor 1943-ben még mindig megjelentek a kalandok a Funny Wonderben is, de nem világos, hogy ezek új részek voltak-e.
1945 után mindenesetre Wilson más sorozatokon dolgozott, Parlett pedig 1950-ig más kiadóknak rajzolt, és miután visszatért az Amalgamatedhez, szintén más sorozatoknál tűnik fel a neve. A Funny Wonder időközben beolvadt a Radio Fun című lapba, amelynek az 1948-as évkönyvében megint olvashatók (valószínűleg nem eredeti) Pitch and Toss oldalak.
1952-ben pedig a Tip Top évkönyvében tűnnek fel egy-két epizód erejéig. Ezeknek az évkönyveknek más volt a méretük, ezért át is tördelték a képregényeket.
Az Amalgamated Presst a tulajdonosai 1959-ben eladták az IPC csoportnak, amely átstrukturálta a címeket, és kiadóként a Fleetway nevet használta. Bár nyilvánvaló volt, hogy a humoros lapok tekintetében továbbra sem tudnak versenyezni a DC Thomson nagyágyúival, a Beanóval és a Dandyvel, néhány kísérlettel azért megpróbálkoztak. Az egyik ilyen volt a Big One című (a nevéből sejthetően a szokásosnál is nagyobb méretű) lap, amely 1964 és 1965 között mindössze 19 számot ért meg. Eddigi ismereteim alapján ebben tűnt fel utoljára Pitch és Toss, méghozzá megint más néven: a sorozat Chish and Fips néven futott (ami egyértelműen az angolok által kedvelt „fish and chips”-re utalt).
Azonnal feltűnik, hogy ekkor már elhagyták a képaláírásokat – amelyek nélkül egyébként korábban is tökéletesen érthetők voltak a történetek.
