A Zórád Ernő-sorozatban 2015 májusában megjelent kötet utószava.

A ponyvairodalom egyik jellegzetes műfaja az „elveszett világ”, és ezt a műfajt lényegében H. Rider Haggard teremtette meg 1885-ben kiadott regényével, a Salamon király kincsével. Egyik főszereplője, Allan Quatermain pedig bekerült a kalandregények archetipikus főhőseinek az arcképcsarnokába. Ha ő nincs, Indiana Jones nézhetett volna más példakép után, és Alan Moore-nak is vakarni kellett volna a fejét, hogy kivel helyettesítse a League of Extraordinary Gentlemen csapatában.

Az OSZK katalógusának a tanúsága szerint elég hamar megjelent magyarul is a regény, sőt a második világháborúig több kiadást is megért. Utána azonban lapátra került, az egész műfajjal együtt.

Bár a regény újabb kiadására – új fordításban – csak 1983-ban vállalkozott a Móra kiadó, a Magyar Ifjúság szerkesztősége már pár évvel korábban, 1975-ben rábólintott a képregényes adaptációra. Negyven év távlatából valószínűleg kideríthetetlen, hogy milyen szempontok alapján döntöttek így, de azt sem tudom kizárni, hogy egyszerűen csak elég réginek ítélték ahhoz, hogy kockázat nélkül megjelenhessen.

A forgatókönyv a szokott módon készült, Cs. Horváth Tibor 32 oldalba sűrítette a 300 oldalas regényt: erősen lerövidítette a cselekményt, összevont vagy kiiktatott szereplőket, elhagyta a leírásokat és a magyarázatokat. Kimaradt például a klasszikus holdfogyatkozásos jelenet, amelyhez hasonlót később jó néhány ponyvában, filmben és képregényben is láthattunk. Meglepő módon a történet végére teljesen megfeledkezünk Curtis testvéréről – pedig eredetileg az ő felkutatására szerződött Quatermain. Bekerült ellenben egy didaktikus szónoklat az afrikai népek imperialista elnyomásáról.

A Magyar Ifjúság igen nagy méretű hetilap volt, így hát 10-12 kép is elfért egy oldalon, öt sorba rendezve, aminek köszönhetően mindössze tizenhárom oldalra volt szükség a teljes történethez. Ezt a változatot vette át pár évvel később egy jugoszláv lap, azzal a különbséggel, hogy ott csak négy sor fért el egy oldalon, aminek következtében a lezárást kicsit át kellett tördelniük.

Mint azt sokan tudják, az egykori Jugoszláviában igen élénk képregénypiac volt, a világ minden tájáról közöltek képregényeket, így hát büszkék is lehetünk, hogy a Stripoteka 479-es számában Zórád Ernő munkája olyan ismert sorozatok mellé került be, mint a Popeye, a James Bond, a Gaston Lagaffe és az Iznogoud.

Ahogy az jó néhány más képregénnyel is megtörtént, 1984-ben Cs. Horváth Tibor elérkezettnek látta az időt egy újabb közlésre, ezúttal a Füles rejtvénymagazinban, Mivel azonban annak a tükre jóval kisebb volt, ollót kellett ragadni, és átszabni a nagy oldalakat. Ez a változat maradt fent, és bár a forgatókönyvíró az utókornak szánt üzenetében úgy vélte, akár helyre is lehetne állítani az eredeti verziót, valójában ez igen komoly rekonstrukciós munkát jelentene, és az átragasztott kézi beírású szövegről mindenképpen le kellett volna mondani. Ez tehát a „végleges eredeti”, és ezt használták fel a legutóbbi, német nyelvű kiadáshoz is, amely azonban a Frösi című ifjúsági lap (és nem mellékesen az NDK) megszűnése miatt sosem fejeződött be.

Köszönet illeti ezúttal is a kArton galéria munkatársait, valamint Bogár Istvánt, aki néhány megsérült képkockát segített kijavítani.