A Zórád-sorozatban 2015. decemberében megjelent kiadvány utószava.
Összecsaptam, írja Móricz Zsigmond naplójában a Forró mezők frissiben leadott kéziratáról, és kik vagyunk mi ahhoz, hogy vitába szálljunk a 20. század egyik legnagyobb magyar prózaírójával. Tény, hogy a Pesti Naplóban 1928. végén folytatásokban közölt regény nem tartozik Móricz legemlékezetesebb művei közé, éppen ezért meglepő, hogy ebből készült az egyetlen hosszabb képregényes adaptáció. A választásban talán szerepet játszhatott az is, hogy a témáit gyakran moziélményeiből válogató Cs. Horváth Tibornak eszébe juthatott az 1948-ban forgatott, de csak 1957-ben bemutatott, és akkor is csak rövid ideig látható játékfilm, Karády Katalin utolsó szerepe.
Ha nem is vetekszik az egy évvel korábban keletkezett Úri murival vagy a négy évvel későbbi Rokonokkal, és a szerző fenti beismerése igazolja a kritikusok feltételezését, miszerint anyagi gondok sürgették az elkészültét, a Forró mezők témájában, stílusában és üzeneteiben is jellemző Móricz dzsentri-korszakára. Különlegessége azonban, hogy egy bűntény felgöngyölítéséről szól, az író a kor nagy divatjához igazodva kipróbálta magát a detektívregény zsánerében. Ennek a kísérletnek a szellemében más munkáihoz képest kevesebb az anekdotázás és fordulatosabb a cselekmény, ami valamelyest alkalmasabbá teszi a Forró mezőket egy olyan vizuális átdolgozásra, amely a történésekre koncentrál.
Mindazonáltal Móricz nem tartozik a könnyen adaptálható írók közé, különösen nem hagyományos, illusztratív módon. A félmondatokból, odavetett szavakból építkező végtelen párbeszédeket nehéz nem unalmasan ábrázolni, a hosszú eszmefuttatásokat, amelyek többnyire a szerző véleményét vagy töprengését tolmácsolják az olvasónak, hatalmas szövegtömbökbe lehetne csak beilleszteni. Természetesen elképzelhető egy más típusú, a mű hangulatából és fő motívumaiból – forróság, por, szegénység, evés-ivás – építkező feldolgozás is, ez azonban terjedelmi problémákat vetne fel.
Amikor 1965-ben elkészítette a bő 200 oldalas Forró mezők 44 oldalba tömörített képregényes forgatókönyvét, Cs. Horváth Tibor már rendelkezett némi rutinnal a zanzásításban és egyszerűsítésben. Csak a fantáziánkra hagyatkozhatunk, hogy mi vezérelte éppen ennek a Móricz-regénynek a kiválasztására – talán a mindig jól eladható melodráma iránti érzéke, talán a már említett filmélmény megelevenedése. De az is lehet, hogy alkotótársának akart kedvezni, akinek nem volt idegen az író által ábrázolt környezet, még ha gyerek volt is még, amikor az elszegényedett középnemesi Zórád-család Nyitráról Budapestre kényszerült költözni. A tizenéves Zórád Ernő az Iparművészeti Iskola tanulójaként szabadidejében eredeti megjelenésükkor nosztalgiázva olvashatta (volna?) Móricz dzsentriregényeit.
Cs. Horváth és Zórád adaptációjának ugyanazok az erényei és a hibái, amelyekre sorozatunk korábbi részeinek az utószavában rávilágítottunk. A történet kerek és követhető, a rajzok precízek, néhol bravúrosak, a kompozíciók ötletesek. Ugyanakkor a történet lerövidítésének áldozatául estek az írói állásfoglalások és értekezések, és a kihagyások oly mértékűek, hogy az eredeti szöveg ismerete nélkül fel sem tűnik, mennyire eltolódnak a hangsúlyok, mennyire különböznek a tanulságok. A szövegének nagy részétől megfosztott Fábjánnak, a hősök nélküli történet legrokonszenvesebb figurájának a szerepe szinte feleslegessé válik, a gyilkos rendőrtiszt leleplezése nincs rendesen megalapozva. A gyönyörűen megrajzolt asszonyokat csak a kinézetük különbözteti meg egymástól, és csak nagyon odafigyelve, a sorok között olvasva derül ki, mennyi lehet igaz a feltételezett szerelmi viszonyokból.
Bármennyire is lenyűgöző az a magabiztosság, amivel Zórád ábrázolja a díszleteket, kellékeket és jelmezeket, nem jön át az a forróság, amelyre a képregény szereplői is minduntalan panaszkodnak. Noha a fő helyszín neve is beszédes: Opora görögül kánikulát jelent (illetve a nyárnak azt a szakát, amikor annyira meleg van, hogy csak dőzsölni van ereje az embernek), a forró mezők, amelyeket a regény gyakran megidéz, a képregényben egyszer sem jelennek meg. Legfeljebb az emberek fejében, lelkében, ott viszont nem igazán Móricz elképzelését tükrözve. Zórád ábrázolásában Opora alapvetően egy elegáns hely, ahol a gazdagok nem is tudják már, hogy mihez kezdjenek jó dolgukban.
De kimaradt a képregényből a „zsidó szál” is, amit megint csak (ezekkel) a képi eszközökkel nehéz is lett volna értelmes módon ábrázolni. Cs. Horváth a hatvanas évek irodalomtanításának a közhelyeihez igazította a krimi ürügyén bemutatott hátteret: konklúziója szerint a dzsentri társadalom halálra van ítélve, és a legatyásodott történelmi nevek már csak azon filozofálnak, hogy mikor lőjék főbe magukat az adósságaik miatt. Móricz azonban kimondatja szereplőivel az esélyt: az ellustult, eladósodott, tanácstalan magyar nemes földbirtokosoknak szövetséget kell kötniük a szorgalmas, az asszimilálódásra tudatosan törekvő zsidó polgársággal.
Bármennyire jogos mentség is a terjedelmi korlát, nem helyes, hogy a rövidítés miatt módosult egyes szereplők jelleme. A képregényből nem derül ki, hogy a szóbeszédek dacára Vilma sosem csalta meg a férjét, és hogy bonyolultsága dacára mennyire erős szerelmi kapocs kötötte össze őket. Nem teszi egyértelművé a képregény azt sem, amit Móricz szövege igen: Papp Béni bukása abból következik, hogy parvenüként nem képes felnőni a nagy családokhoz, az úri viselkedésből csak a felszínt sajátította el, pökhendi szoknyavadász, nincs meg benne az a nagyvonalúság, mint ugyancsak csapodárnak elkönyvelt áldozatában.
A magyar adaptációs képregény mintájának, a Classics Illustrated füzeteinek a végén mindig ott állt a figyelmeztetés, hogy „és most irány a könyvtár, olvasd el a teljes regényt”. Sajnos én ezt most nem tudom tiszta szívvel javasolni, de annak, aki kellő türelemmel van felvértezve, érdemes lehet elolvasni legalább az ingyenes elektronikus változatot.
A forrásmű és az adaptáció kritikus elemzése után ejtsünk pár szót a kiadványunkhoz felhasznált nyersanyagról is. Az 1960-as évek közepén a Füles rejtvénymagazinban a képregények folytatásait gyakran az első oldal bal felső sarkában elhelyezett címmel és a szerzők felsorolásával kezdték. Ez azt jelentette, hogy minden második oldalból hiányzott egy kis négyzet. Valószínű, hogy Zórád ezekbe a sarkokba eredetileg nem is rajzolt semmit, ám amikor pár évtizeddel később elkezdte képregényeinek a kiadását nagyméretű, kiszínezett albumokban, nekiállt pótolgatni az érintett oldalakat. A Forró mezők végül nem került be ugyan a kiválasztottak közé, de a sarkok pótlása megtörtént. Ám az is nyilvánvaló, hogy a mester egy idő után elunta a babrálást, egyre semmitmondóbb részleteket rajzolt be, a történet vége felé pedig már gyakorlatilag semmit. A visszaragasztások nem illeszkedtek pontosan, így ennél a képregénynél a korábbiaknál több kis tisztogatásra és retusálásra volt szükség.
Köszönet Kiss Ferencnek és Verebics Jánosnak a Zórád munkamódszereiről nyújtott értékes információkért és Bogár Istvánnak a nehezebb retusálások elvégzéséért.
