A magyar újságokban megjelent francia képregények forrásainak a kutatása közben újra meg újra kiderül, hogy a hazai olvasó nem pontosan az eredetiket ismerhette meg annak idején, hogy finoman fogalmazzunk. Az egyik kiemelt áldozat ironikus módon az egyik legnépszerűbb, akire úgyszólván mindenki emlékszik, aki már elmúlt 30 éves, és a a kezébe került a Pajtás, a Hahota vagy a Kockás valamelyik száma.

Pifet természetesen mindannyian a francia Pif-Gadget újsághoz kötjük, noha eredetileg nem is annak az elődjében, a Vaillant hetilapban, hanem az ugyancsak a kommunista sajtócsoport által kiadott L’Humanité hasábjain mutatkozott be 1948-ban, képsorok formájában. Négy évvel később azonban már valóban a fiatal olvasóknak szánt képregényújságban szerepelt, eleinte 1-2 oldalas, később még hosszabb kalandokban.

Magyarul először egy szovjet kiadású kalózverziót olvashattunk.

A L’Humanité által megjelentetett Munkás-Paraszt Évkönyv (Almanach Ouvrir-Paysan) az egyik évben színes képeskönyv formájában mutatta be Pifet és családját. Hogy konkrétan ez adta-e az ötletet, vagy csak a képregény formátum tiltása miatt történt, már aligha fogjuk kinyomozni, mindenesetre a közismert szovjet animátor és illusztrátor, Vlagyimir Szutyejev (1903-1993) 1962-ben felkérést kapott egy „szovjet Pif” elkészítésére. Ami nem képregény, hanem illusztrált mesekönyv volt.

A füzetet itt részletesen be is mutatja egy orosz honlap.

Nagy sikert aratott, és még abban az évben elkészült a folytatása, Pif újabb kalandjai címen. Három évvel később ezek jutottak el hozzánk is.

Noha oroszul még Pif szerepelt a címben, 1965-ben Fifi kalandjai címen adta ki a Móra kiadó. Megint csak nehéz lenne felderíteni az okokat: lehet, hogy a Móra szerkesztői olvasták a Vaillant-t, és jobbnak látták átkeresztelni a „gyanúsan hasonlító” főszereplőt, mint ahogy az is lehet, hogy egyszerűen csak nem tartották jó magyar névnek a Pifet.

Még abban az évben aztán jött az első Pif képregény is, a Pajtásban. Vagy mégsem? Az 1965/3. számban megjelent Pif nem potyázó, ő bajnok című rövid képregény szereplője nem hasonlít sem az eredeti Pifre, sem a szovjetre.

De az évvégére befutott az igazi is. A Pajtás 1965/50-51. számában közölt egyoldalas Pif és társai minden bizonnyal az első „hivatalos” magyarországi megjelenése a figurának, és a Vaillant 500. számából (1954) származik.

Innentől azt hinné az ember, hogy sínre került a dolog. De nem. Már a Pajtás következő (1966/1-es) számában valami nagyon furcsa történt. A Pif és a kályha című történetnek ugyanis nem Pif a főszereplője, hanem Pifou (magyarosan később: Pifu), és a rajz stílusából gyanítható, hogy nem eredeti, hanem átrajzolás.

Valószínűleg ugyanaz követte el, aki a következőt, az 1966/4-es számban közölt Pif, a veszélykutató járőrt – mindenesetre a szövegbeírás azonos. Ezúttal azonban legalább valóban Pif figuráját szerepeltették a saját nevén.

Aztán megint nem figyeltek oda a szerkesztők, mert két héttel később megint Pifou szerepelt Pifként, ismét egy nem eredeti (átrajzolt?) rövid történetben.

Minden kezdet nehéz... De ennyire? A következő „Pif” (Pajtás 1966/10) már eredeti francia átvétel volt. A Pif és az esernyő című egyoldalas alján szépen olvasható az akkori rajzoló, Roger Mas szignója, sőt, még az eredeti Vaillant-szám is kivehető rajta (1036). Csakhogy... ez megint nem Pif, hanem Pifou!

Aztán az 1966/12-os számtól kezdve rendbe jöttek a dolgok. Valamennyire... Ugyanis a szerkesztők elkezdték átszabdalni a történeteket, három oldalasokból lehagyni vagy éppen kiemelni egyet. Bár igyekeztek valamelyest érthetővé tenni az így megcsonkított sztorikat, gondolom, sok olvasót érné áhá-élmény, ha teljes egészében láthatná azokat.

De ez már egy másik történet, úgyhogy térjünk vissza a témánkhoz. Nem tudjuk, ki rajzolta (át) azt a három Pif(u) képregényt, legfeljebb tippelni tudunk. A legvalószínűbbnek az ugyanebben az időszakban Rázós kalandok címen a Pajtásnak több képregényt is szállító, a stílusát rugalmasan változtatgató Csergezán Pál tűnik, ám az is lehet, hogy olyan valaki követte el, akinek saját képregényei nem jelentek meg a lapban.

Ami pedig a magyar Pifut illeti, a legfeltűnőbb az eredeti ismerője számára, hogy a kiskutya beszél, méghozzá tömören ugyan, de szép szabatosan fejezi ki magát. Ellentétben a francia eredetivel, amelyben Pifou szinte kizárólag a helyeslő „glop” és a nem helyeslő „pas glop” kifejezéseket használja. Ennél hosszabb szöveg legfeljebb csak ezekkel a rövid szavacskával kommentálva jön ki a száján.

Különösen szembetűnő a különbség az „esernyős” történetnél, ahol egyszerűen Pifu szájába adták az esernyőárus buborékját!

Hogy miért beszél a magyar Pifu rendesen? Attól tartok, itt valami pedagógiai szándék lehet a háttérben...

Utóirat: a Fifi kalandjai újrakiadásában már megint Pif lett belőle, jelenleg is kapható a magyar könyvesboltokban ez a kalózváltozat.